Nem is hagyta ő elsorvadni azt a darabka földet, nem adta illetéktelenek kezébe. Gyümölcsfák, virágok, üvegházas zöldségek otthonává varázsolta, nyugdíjas évei alatt igazi transzilván oázist teremtett ott, Segesvár szomszédságában. Mely élteti őt és családját is, nyáron és télen egyaránt, hiszen amikor meleg vagy csak melegedő az idő, ő állandóan a kertben s a házban tesz-vesz, dolgozik, alakítva, szépítve második otthonát. Amikor pedig eljön a hideg, s ő is bekényszerül a tömbház falai közé, nap mint nap kinéz a kertjébe, rendben van-e minden, enni ad kutyának, tyúknak, egy percig sem engedi, hogy éhezzenek, magukra maradjanak. Gondjukat viseli, mert ezt látta, ezt tanulta gyermekkorában, cseperedőként néhány kilométerrel feljebb Sárpatakon – mely falucskának ma már csak a múltja eleven –, hogy a jószágnak bizony gondját kell viselni. Pedig Béla bátyám csak újabban vált gazdaemberré, gépek, járművek alapos ismerőjeként kereste évtizedekig a kenyerét, csak hát ereiben – mint egykor minden faluról elszármazott ember vérében – ott nyüzsögnek a gazdálkodók vérsejtjei. Melyek oly háborgató természetűek, hogy éppen öregkorára nem hagyják őt nyugton, örökmozgóvá tették.

Béla bátyám Fehéregyháza határában azt is mondja, könnyű nektek, arrafelé, Hargita és Kovászna megyében, mert ti még sokan vagytok, de mi itt, errefelé már egyre kevesebben. Tizenöt százalék körüli a Segesváron élő magyarok számaránya, így aztán minden lélek s minden cselekedet számít. Meggyőződéses, igaz reformátusként Béla bátyám ezt jól tudja, vasárnaponként templomba jár, kórusban énekel és sorstársaival együtt minden erősítő szálba kapaszkodik. Kiváltképp boldog, amikor innen újságot kap, lehet többhetes, több hónapos is a Háromszék, nem baj, mert számukra már időtlenek a sorok, s nem is csak ő olvassa, hanem továbbadja barátainak is, akik úgyszintén betűről betűre átfésülik a sárguló lapszámokat.

Mert náluk, Fehéregyháza határában a magyar szó immár csak a Béla bátyám kertjéhez hasonló oázisokban bukkan fel...