Úgy jön felém a jó szó, mint az udvaromban télen legelésző varjak közé vágódik a habfehér galamb: — Az adventnek minden órája ünnep.
Úgy legyen, mondom magamban, hiszen az igaz szó annyira ritka manapság, hogy nagyon is helyet kell szorítani neki a nappalok meg éjszakák naptáraiban.
Az advent maga a várakozás.
Vajon lehet-e jobbra várni? — kérdezi rémültem Ady Endre, mi meg sokan mások váltig állítjuk, hogy lehet, mert kell. Kell, mert, ha lemondunk a lehetségesen megérkezhető jóról, akkor magunkra húzhatjuk-csukhatjuk ki-ki a maga temetője kapuját.
Miénk bizony az Ígéret Földje. Megkaptuk és megkapjuk ma is óránként az ígéretet, ha épp kell, meg, akár az éhen síró csecsemő az elapadt anyai emlőt.
Köszönni kell Jézusnak, igen, a megígért Megváltónak, köszönni jónapot, s köszönni azt a csepp jót is legalább, ami nekünk is kijut az ígérgetések földjén. Igyekszem két nagy ünnep közé szorítani szavaimat, december 1. és december 30. közé. Soha népnek még annyit nem ígértek, mint a szétrugdalt magyar nemzetnek ezen a két napon. Szabadságot, de annyit! S a megérkezett — micsodás! — Köztársaságtól 1947-ben még többet. Mert azt tódította a szovjet is.
No hiszen, ígértek nekünk fajtánkbéliek is, de még mennyire! A mostani magyar miniszterelnök, akit maga az Ördög is segít, hiszen ritka dolog, hogy egy erkölcsileg szétment elnököt egy világválság mentsen meg; szóval, ő maga azt ígérte, soron levőként, hogy már nem tud hazudni, hogy nem s nem.
Ígérte, hogy ő kiáll. Ki is állott a felvidéki magyar százezrek ügye mellett, de abba az ügybe nem állott belé. Ezért merészel minden szedett-vedett szomszédos baráti politikus úgy beszélni vele s társaival, mint juhász az elkóborolt kutyájával.
Az ígéretek népe vagyunk, az a fajta, amelyik beéri ezzel is.
Vagy már szóltam erről máskor is?
Szóltak már százszor mások is. És a legújabb romániai kampány idejére is jutott hasszalagos ígéret, de olyan rebellis, olyan vasmellényes, hogy már gyűjteni indultunk egy új — legalább brandenburgi nagyságú — díszkapura. Ám az ígéretek úgy hullanak le ránk és a mieinkre, mint fejünkre, tornácunkra az éhen fagyott madarak.
A várakozás, az advent minden órája ünnep lesz holnap is, jövőre is nálunk.
Aki nem tervez, nem is tud az várakozni.
Azé a hit meg a szó, aki meri vállalni a visszavettetés kockázatát is. De te ne erről beszélj kislányodnak, fiadnak!
Megnő az emberben a várakozás az ígéretek nyomán, de nagyobbra növeszti bizony az adventi várakozást az igényszint s az erő megnövekedése.
Nimród, Zaratusztra, Buddha és Jézus, ígéretterelők, útmutatók.
Igen, erre kell figyelmeztetnem: az útmutatásra! Mert ha nem is tudtak mindnyájunkat beléterelni abba a szűk s boldog hazába hatezer év alatt sem, de legalább megmutatták, merre kell haladni becsületben s tisztán. Csakis úgy, mint akkor, eljön az, amit az égiek is tisztának s nekünk valónak tartanak.
Valahogy ennyi az egész. Valahogy ennyit kellene megérteni s megértetni. Lehullanak a földi hasszalagok a kövér derekakról, aztán a hatalom megszerzése után marad minden baj s munka a derék módon dolgozókra.
Ilyen egyszerű? Aki megért s megélt legalább negyven évet ezen a tájon, a Kárpát-medencében (figyelem: a szlovák nacionalista kormány megtiltja a Kárpát-medence fogalmának használatát!), az tudja, milyen tonnányi súlyokat lehet hazudni magyarnak s nem magyarnak, de főként a magyar néprészeknek a csend, az uralmi csend kedvéért.
Száraz ágakon csüggedt ajakkal ülnek Tompa Mihály madarai (s mennyi ricsajos jómadár körül!!!), és hirdetik, hogy advent minden órája ünnep. Az annak, aki megérte azt mások vére árán. Ezt nem kellene elfeledni, felebarátaim! Mert eljön Jézus, bizony el, eljőnek az újabb ígéretek is, zengeni fog a karácsony, aztán erdőlni kell újból. Dolgozni s hinni.
Legalább önmagunknak.
