Kerek ötven éve, 1972-ben egy érdekes ember költözött Sepsiszentgyörgyre. Rengeteg könyvvel és szervezési tapasztalattal. Harminchárom éves volt ekkor, mondhatni krisztusi korban jött új életet kezdeni, új feleséget, barátokat találni. Ekkor már háta mögött voltak a nagyszabású, országos hírnévnek örvendő Ifjúmunkás Matiné szervezései, a bukaresti Petőfi Sándor Kultúrház igazgatása, riportjai, a Lány volt a tizenötödik című drámája.
Sepsiszentgyörgyön először mint az Ifjúmunkás helyi tudósítója dolgozott, majd a Kovászna Megyei Mozivállalat szervezőjeként filmes műveltségi vetélkedőt szervezett.
Tervezett rendezvényei betiltása miatt különböző sepsiszentgyörgyi gyárakban esztergályos. És az asztalfióknak ír. Így születik meg Az uralkodó osztály tagja című riportregénye, amelynek néhány fejezetét közli a Megyei Tükör.
A kilencvenes években először a Háromszék, majd a Brassói Lapok és a nagyváradi Erdélyi Napló munkatársa és a Piac & Pénz főszerkesztője.
1997-ben nyugdíjazásáig a sepsiszentgyörgyi Selectronik STV helyi televízió szerkesztője, tanácsadója. Ugyanebben az évben László Károly színművésszel együtt megalapítja a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a helyi televízió közös együttesét, a Puki bácsi és a Mesekaláka nevű gyermek-tévészínházat. Rendszeres műsoraira, a Lapozgatóra, a Felkiátójelre még sokan emlékezünk.
Eljutni a túlsó partra című vaskos könyve megjelenése után élete utolsó nagy vállalkozásába fog: 2005-től elindítja a Holló Ernő Sajtópincét és a Terefereklubot a Kicsi kultúrházban.
Közben köztünk, sepsiszentgyörgyiek között élt, a kezünket rázta, biztatott. Nem feledjük.
Egy írásával emlékezünk rá.
Arady Zoltán
Matekovics János: Jóemberrel találkoztam
Jóemberrel találkoztam a vonaton, tiszt volt, borostás volt az arca, és nem kacagott harsogva, de az arcán nagyon hamar megjelent a mosoly. A jóember nem volt egyedül, vele volt a felesége is, nálánál csak valamivel fiatalabb, különben jelentéktelen asszony, de ennek a jelentéktelen asszonynak is olyan volt az arca, mint a jóembernek: jóember-arca volt. Nem látok gyakran olyan szép házasságokat, hogy ne figyeltem volna őket érdeklődéssel. Éjszaka az asszony a jóember ölében aludt, és a jóember, amíg el nem nyomta az álom, simogatta. Hány éves házasok, kérdeztem tőlük, egy kicsit talán nem jóember módra: irigykedve. A jóember azt mondta, hogy tíz esztendeje, és mosolygott. A jóember nem tukmálta ránk jóemberségét, nem tüntetett vele, nem tolakodott a jóemberségével. Ő nem azért volt jóember, mert ezzel akár önmagának is tüntetni akart. A jóembersége az énje volt, s amikor kellett, elő lehetett szedni. Két kiscicát vittek az asszonnyal Kolozsvárról, mennyit babusgatták a kiscicákat. Nem voltak türelmetlenek, nem voltak kétségbeesve, hogy hajh, mi lesz, ha netalán be találnák piszkítani a ruháját, amikor kissé hidegebb volt, az asszony a kebelében melengette a kis vakarékokat. Én a kislányommal utaztam, az öregekhez vittem haza egy kis kikapcsolódásra, Bukarest után... A jóember enni adott a gyereknek, s engem is megkínált prágaival, és én, amikor valahogy viszonzandó, narancsgerezdekkel kínáltam a jóembert és a feleségét, elfogadták, de míg elnyomott az álom, Katikába tömték, amennyit megevett... Fáradt voltam, elgyötört, éjszaka a lányom álmát vigyáztam, de hajnal felé, amikor ürült a fülke, s mellettük a hely felszabadult, átvették magukhoz Katit, hogy én ne szorongjak mellette, aludni tudjak... És aztán, amikor kiszállt, észre se vették, hogy én is lekászálódtam a vonatról, azt lesték, hogy integetni fog-e Kati, aggódóan megrezzentek, amikor engem is megláttak, s akkor megkocogtattam az ablakot, s megvolt az integetés. És akkor rohantam az egyetlen nyilvános telefonhoz, amely ott áll a kolozsvári állomáson a pálya mellett, s berontottam, mert sürgős beszélnivalóim voltak, rossz volt a telefon, elnyelte a tantuszomat, és visszajött a jóember, hogy véletlenül nincs-e szükségem érmékre, és a kezembe nyomott vagy három darabot. Rossz volt a telefon, hogyne lett volna rossz, sorra nyelte el a tantuszaimat, mit számít annak, aki nem szereltetett fel ide több telefont, vagy nem gondoskodott arról, hogy a felszereltek jó karban legyenek, hogy mit mulaszthatnak el azok az emberek, akik így a vonattal érkeznek. A jóember már távol volt, de visszaszaladt, gondolhatta, hogy nem boldogulok, akarom-e, kérdezte, hogy felhívjon nekem valakit a városban, mert ő nagyon szívesen... Elhárítottam, aztán felültem a vonatra, nemsokára indultunk már, és akkor láttam meg, pontosabban: láttuk meg, hogy még mindig ott állnak s integetnek. Sebtiben letoltuk az ablakot és integettünk. Nem mozdultak onnan, míg láttuk őket.
Nem tudom, kifizetődik-e a jóembernek a jóemberség: de meggyőződésem, hogy nem könnyű neki megmaradni jóembernek. Sokszor láthatja úgy, hogy nem a jóemberek mennek előre, hanem akik nem törődnek azzal, hogy az előretörésük másoknak mibe kerül. Nem, biztosan nem fizetődik ki a jóembernek a jóembersége. Én tudom, hogy vannak, akik most már ezredesek, amikor ő csak a kapitányi rangig ért, mert nem volt fontos nekik, hogy jóemberek legyenek.
A jóember körül akaratlanul is jók lesznek, jobbak lesznek az emberek.
Milyen jó lenne nagyon sok jó emberrel találkozni, munkahelyen, főnöki irodákban, az ember sorsára hatással levő helyeken. Mennyire más volna az életünk... De egyről meggyőzött engem ez a találkozás, ha mernénk vállalni, hogy önmagunk jók legyünk, biztos sokkal, de sokkal kevesebb lenne körülöttünk a sehonnai ember. Megkezdhetnénk, úgy indulásként, mindjárt a hozzánk legközelebb lévőkkel. Lehet, hogy még semmi sem késő. (1970 körül)
