Mielőtt bárki is a vád gondolatával eljátszadozna, hogy milyen dolog szétosztogatni egy rendkívüli embernek az életében felhalmozott tudástárát – mert Ernő bácsi az a „régimódi” ember volt, aki ha utána kellett nézni egy adatnak, a polcról levette a megfelelő lexikont, ha idézni kellett valakitől, a polcról levette a szükséges kötetet –, én felmentem Leventét. Magamnak is kellett családi hagyatékot rendeznem, s ha az egyéb dolgok jó része megtalálta új gazdáját vagy új rendeltetését, a könyvekkel már nehezebben boldogultam. Amire szükségem volt, megtartottam, ami már megvolt, vagy érdeklődési területemen kívül eső tematikájú szakkönyv volt, azt elajándékoztam. Könyvtár, szakemberek – végül is minden könyv jó helyre került, kukába nem kellett dobnom egyet sem. Levente hasonlóképp próbál cselekedni, édesapja hagyatékának egy része már különböző könyvtárak állományát gyarapítja, aztán következnek a barátok, ki-ki vigye, amire szüksége van.

Nézegettem hát a polcokat Ernő bácsi hideg lakásában: ahonnan az élet kiköltözött, ott a nyári kánikula sem tud meleget teremteni. És persze, utolsó beszélgetésünk rémlett fel, bő három évvel ezelőttről, amikor egy negyvennyolcas tematikájú rendezvényre próbáltam előadónak felkérni. Nem vállalta, de úgy csillogtak szemei, akárha unokájával játszott volna. És hogy őróla nem feledkezett meg a világ, az különösképp jól esett neki. Bármennyire nehezére esett a járás, azért kikísért az ajtóig, kedves mosolyában egy kicsi abból is benne volt, hogy eljátszott a gondolattal: milyen is lenne még egyszer közönség előtt beszélni. De neki már csak a könyvek maradtak.

Ezen könyvek között nézelődtem minap, nemcsak minden szobát, de a folyosó egész hosszát is könyvespolcok szegélyezik. Ernő bácsi dolgozószobájában két sorban az állványokon a kötetek, a sarokban felhalmozott kéziratok. Asztalán is könyvek, mögöttük öreg rádió. Úgy lehet, nem is működik már, évek óta nem volt bekapcsolva. – Pedig valamikor mennyit hallgattuk rajta a Szabad Európa Rádiót, mondja Levente kérdezés nélkül is. Elviheted, ha kell, nekem úgysincs, amit kezdenem vele, teszi még hozzá. A két doboz könyv tetejére hát rákerült nehezéknek a rádió.

Aztán másnap összedugta fejét az öregek tanácsa. Sokat nem hümmögtek, nem is teketóriáztak fölöslegesen: egy-kettőre szétszedték az öreg szerszámot, belsejét kipucolták, alkatrészeit ellenőrizték, a kiégett lámpát az aranytartalékban levővel kicserélték, régifajta biztosíték is akadt kézügyben, már csak antennához kellett csatlakoztatni, és máris megszólalt Ernő bácsi rádiója. No, nem a Szabad Európát sugározza, az már majd harminc éve megszűnt (illetve ami most van ilyen néven, az multimédiás weboldalként működik), hanem a még létező földi adókat hozza be, hiába elég hosszú a keresője, egyre kevesebbet. De él, mert a tárgyak is tudnak élni.

Most már csak azt kell elmondanom, hol található az öregek tanácsa. A Sepsi TeleTár a hírközlési eszközök tárolóhelyeként határozza meg magát, de „munkahelye” néhány nagy tudású idősebb mesternek is, akik csupa kedvtelésből űzik még a szakmát. Mentik a menthetőt, és hál’ Istennek van mentenivalójuk: jó hírük-nevük kezd immár eljutni Háromszék minden sarkába, s még azon túlra is, szinte naponta kapnak adományba egy-egy öreg rádiót, televíziót, nemrég egy olyan tévét vittek be hozzájuk, amelyre – kis képzavarral élve – ráfogható, az özönvíz előttről maradt meg. Mondják, működőképessé varázsolják azt is, és én elhiszem nekik, mert nemcsak az a csoda, mi mindent össze tudtak gyűjteni az idők során, hanem hogy az eszközök java részét életben is tudják tartani.

Ajánlom hát mindenki figyelmébe: bármilyen okból kerüljön sor lomtalanításra, a fölöslegessé vált telefont, rádiót, televíziót, lemezjátszót, magnetofont, kazettofont, legyen az régi vagy újabb, működő vagy sem, juttassák el a Sepsi TeleTárba, hisz több az, mint egy múzeum: múltunk egy szeletének éltetője.