Nyilván, e tizenkét év alatt azért volt számos magas szintű kétoldalú magyar–román találkozó, a két külügyminiszter jóval gyakrabban, rendszeresen konzultált egymással, ráadásul Novák Katalin sem most találkozik először Klaus Iohannisszal, sőt, Bukarestben is járt már a B9-csúcson – ennek ellenére mégiscsak jelzésértékű, hogy ennyi időt kellett várni, míg a szomszédos ország államfője újra hivatalos látogatást tesz Romániában. S hogy e tizenkét éves szünet miről árulkodik, arról leginkább talán az erdélyi magyarság tudna mesélni: mert mi szenvedtük meg leginkább, mert rajtunk csattan az, ha a román fél nem bízik a magyarokban, ha nemzetbiztonsági kockázatot látnak bennünk, ha nemzetféltő buzgalmuk jogtipró, magyarellenes politikába torkollik, ha minduntalan lojalitáspróbáknak tennének ki, ha állandóan azt éreztetik velünk: másodrangú állampolgárok vagyunk szülőföldünkön. Romániában élő magyarokként éppen ezért elemi érdekünk, hogy a román–magyar államközi viszony kiegyensúlyozott, kölcsönös tiszteleten és közös érdekeken alapuló együttműködés legyen.

Ha pedig ebből a szempontból próbáljuk értelmezni Novák Katalin bukaresti látogatását, szinte másodrangú, milyen üzeneteket fogalmaztak meg a román hivatalosságok. Annál is inkább, hogy valójában nincs semmi újdonság azokban: a közös sajtótájékoztatón Klaus Iohannis például nem győzte hangsúlyozni, mennyire példaértékűen bánnak Romániában a magyar kisebbséggel, minden jogot biztosítanak számukra, pozitív diszkriminációban részesítenek bennünket. Ejnye-bejnyézett is a magyar vezetők romániai látogatásain elhangzó kijelentések kapcsán, de legfőként leszögezte: ragaszkodnak ahhoz, hogy a magyar állam Romániában megvalósuló beruházásait kétoldalú megállapodáshoz kössék. Régi román sérelmek, félelmek, frusztrációk, ködösítések és féligazságok – mindezek hallatán egyszeriben magyarázatot is kapunk arra, hogy miért telt el tizenkét év a legutóbbi magyar államelnöki látogatás óta. Fölmerülhet az a kérdés is: van-e bármiféle értelme erőltetni az együttműködést, ha bizonyos alapvető kérdésekben süketek párbeszéde zajlik.

Hiba lenne azonban elhamarkodott következtetéseket levonni. Mert bár Klaus Iohannis szavaiban valóban nincs újdonság, és semmiféle elmozdulás nem érzékelhető egy empatikusabb viszonyulás felé a magyarság igényeit illetően, továbbá az államközi kapcsolatokban sem érezni semmiféle áttörést, azért az mégsem mellékes, hogy tizenkét év után egyáltalán létrejött ez a hivatalos államelnöki látogatás. Minél több kétoldalú találkozón vesznek részt ugyanis a két ország vezetői, annál nagyobb eséllyel eszmélnek majd rá Bukarestben is, hogy a szomszédban nem az ellenség lakozik, és már csak az egymásra utaltság miatt is fontos lenne pragmatikus együttműködésre törekedni.