Azonban az olvasót több dolog is meglepheti. Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem kifejezetten ördögi versek ezek. Ha kételkedő is és sokszor sötét hangulatú, mégis inkább egy hívő ember – aki nem mellesleg: költő is – vívódásait, vagy ha úgy tetszik: pokoljárásait olvashatjuk ki a versekből. És igen, szépek is ezek a költemények, erőteljesek nyelvileg, és kimunkáltak. Többnyire kis formákban ír a költő, aforisztikusan, de mindig poétikusan felemeli egy-egy szó vagy költői kép. És látványosak is, vizualizálhatja őket az olvasó. „Esni fog. / Legalábbis ezt mondták, de ha akarod, / érvénytelenítem.” (19–20.) – olvashatjuk a varázslatot a Na mi van! című versben. Nekem e varázslat úgymond a fordítottja jut eszembe egy nagyon szép Csoóri versből: Állok egy száraz fa alatt. / Fölnézek rá, / és kivirágzik.

A címben megjelenő és az LSD-szóösszetétele, kiemelt szókezdete korántsem a véletlen műve. És ez mindjárt több dolgot is jelez. Van olyan típusú líra, ami kábít, sőt, kábító hatású – elandalít, mondhatni. Vagy felráz és a mennyekbe repít. Olyan szer tud lenni a költészet, amitől elszáll az ember agya, lelke... Ám ezt csak jó költők, jó versek tudják generálni. Hiszen az anyagnak is olyannak kell lennie. Úgymond, tisztának. Na és persze, jó minőségűnek… „Mint mindig / Einstein suttogása” (92). Körülbelül.

Helyenként jó mélyre száll alá a költő. Látszólag ellentmondásokba keveredik saját magával. De csak látszólag. Mert ilyen, így működik az emberi lélek. Csak két példa: „Meggyötörlek, hogy sírj s / megvigasztallak.” (21.); Ne áruld el a / Titkodat. / Még élek és / Tudok szeretni.” (41.)

Nagy fájdalmak hozzák a költészetet. Azt hiszem, hogy ha ez a világ valóban „Minden világok legjobbika” lenne, költészet sem létezhetne. A vers az emberiség lelkiismerete. És a költői érzékenység nem tréfadolog. Alá kell szállni, pokolra kell érte menni; hogy aztán felismerésekkel és kincsekkel – értsd, versekkel – megrakodva jönni vissza. (Már aki vissza tud jönni…) És rájön, tudja, hogy: „A nemlét súlyosabb / A jelennél.” (27.)

Az elviselhetőség határán mozog, egyensúlyoz a művész – és azon is túl táncol. Ezt mérgek nélkül – bármilyen méreg nélkül – igencsak nehéz lenne elviselni. Ismerjük Kosztolányi e látszólag könnyed kétsorosát: Miért a kokain? / Megvannak okaim. És éppen ő írta a Mérgek litániája című opust is. És még folytathatnám a remekírók sorát, illetve soraikat.

De most inkább arra térnék ki, az jut eszembe, hogy amit Ördög Gábor István művel, az nem visszatértét jelenti a beatkorszaknak, sőt, szerintem nem is egyfajta neobeatművészet, hanem korunk fontos és a leghatározottabban okot adó aggódása a világért, magáért az életért. Mondhatnám úgy is, hogy a kegyelem, a megváltás iránt erős és kollektív lett – az óhaj, vágy, kívánság.

Helyenként, főleg a kötet első pár versében, kissé tényleg beates, avantgárd húrokon szólalnak a versek, aztán vesztenek térbeli kiterjedésükből. De nem minőségükből, a sorok, mondatok. Mire szépen kikristályosodik a sűrűség, tömörség. Mintha egy festőművész hirtelen átment volna grafikusba; itt-ott pár tollvonás, néhol csupán egy-egy vonal. Hogy a rövid, sőt, igen rövid axiómákban érjen véget a mű. Ezek közül számomra a legkedvesebb és a legütősebb a következő; szinte az egész kvantumfilozófia esszenciája: „Ha nincs szemlélő / Nincs esemény.” (103.)

Esemény, hogy megjelent ez a kötet. Kívánok hozzá minél több szemlélőt, akarom mondani, olvasót! Mert Ördög István Gábor tehetséges költő. Megmutatta, már nem először.

Jahoda Sándor

* Ördög Gábor István: Lehetne / Szerelem / a Dal / mint Vers. Beat-, Psy-Beat-versek – válogatottak és újak –, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2021