József Attila verssel (Thomas Mann üdvözlése) köszönti az 1937-ben Magyarországra látogató Thomas Mannt (1875, Lübeck – 1955, Kilchberg-Zürich), akiről tudják, hogy ellensége a hódító háborúra készülő hitleri náci rendszernek, amely 1936-ban megfosztja német állampolgárságától. (A címben idézett sorral fejeződik be József Attila verse – szerk. megj.)
Mann eleinte különböző hivatalok alkalmazottja, amikor messze hangzó sikert arat első nagyobb szabású családregénye, a Buddenbrook-ház (1901). A nyíltan fenyegető rendszer emigrációra készteti. Előbb Svájcban, majd az Egyesült Államokban él, ahonnan csak 1952-ben tér vissza Európába, és Svájcban, Zürich mellett él haláláig.
Sámos regénye jelenik meg az évek során. Számomra a Varázshegy (1924) jelentett máig tartó olvasói élményt, különösen egy személyiség – Hans Castorp – fejlődésének folyamata teszi olvasmányossá. Sok regénye közül a már említetteken kívül a Mario és a varázslót (1930) olvastam, de nagy terjedelmű műve a József és testvérei tetralógia, a Lotte Weimarban (1939), Goethe ifjúkori szerelmének a regénye. Az 1974-ben (Európa Könyvkiadó, Budapest) megjelent kötetet ajánlom a könyvtárból kivenni, mert ebben több elbeszélése jelent meg (Trisztán, Tonio Krüger, Halál Velencében, Úr és kutya, Mario és a varázsló, Az elcserélt fejek), és elég széles képet nyújt Thomas Mann írói művészetéről.
Egyébként az önként vállalt száműzetése két fontos előnyt is hozott életébe. Egyrészt elkerülte azt a meghurcoltatást (talán halált), ami a hitleri Németországban várt rá, másrészt kibontakozhatott teljes természetes világa, semmilyen hatalom által nem befolyásolva vagy hallgatásra ítélve.
Mann 1929-ben megkapta a Nobel-díjat. Nézzünk bele regényeinek két „bölcs mondásába”.
„Aki jobban szeret, az alulmarad és szenvedni kénytelen.” Ne csupán a szerelmes emberekre gondoljunk. Az idézet bármely emberi kapcsolatra vonatkozik. Persze annak a megállapítása, hogy ki milyen erős és bármely próbát kiálló szeretetet él meg, nem könnyű. Mélyebb személyes vonzalom bensőnkben ápolt, és annyira személyes, hogy nem mindig nyilvánul meg. Olykor még szégyelljük is. Ám, akire irányul, többnyire megérzi és tiszteletben tartja.
„A betegség a testi elem túlságos hangsúlyozását jelenti, az embert mintegy testére utalja és korlátozza...” Elkerülhetetlen, hogy életünk során ne legyünk súlyos, akár életünket veszélyeztető betegség elszenvedői bármelyik életkorban. Az előbbi idézetre is visszatekintve, ilyenkor nagyon fontos, hogy akár nagy áldozatot is hozzunk.
Ha például egy súlyos vesebeteg embert csak a szervezetével rokon szervezet menthet meg – többnyire családtagokról van szó –, az átadott vese jelentős adomány, és kétségtelenné teszi az adományozó nem mindennapi szeretetét a beteg iránt.
