Vlad vajda azonban annak idején nem holmi vérszívással szerzett kétes hírnevet, hanem azzal, hogy számos ellensége mellett ártatlan emberek tízezreit gyilkoltatta le. A kivégzések során előszeretettel alkalmazta a karóba húzatást, kortársai ezért is nevezték karóbahúzónak.

Vlad Ţepeş 1430–31 körül született Segesvárott. A Drakula elnevezés a román dracul (ördög) szóból eredt, és apja, a feltehetően magyar anyától született Vlad Dracul havasalföldi fejedelem (1436–1447) után ragadt rá. A Dracul nevet nem az ördög iránti szimpátia miatt, hanem azért használta, mert tagja volt a Zsigmond magyar király (később német-római császár) által alapított Sárkány-rendnek. A Sárkány-rendet Zsigmond a „szent és üdvöt hozó hit” szolgálatára és védelmére hozta létre 1408-ban, a rend azonban a gyakorlatban inkább politikai célokat szolgált, mindenekelőtt azt a célt, hogy a királyi pár, valamint születendő gyermekeik uralkodói joga sértetlen maradjon. A lovagrend főúri tagjai véd- és dacszövetséget kötöttek egymással, esküvel fogadták, hogy a királyi családot hűségesen szolgálják, védelmezik, egymást segítik, a titkokat pedig megőrzik. Zsigmond is fogadalmat tett, miszerint a társaságot érintő ügyekben legalább öt sárkányos báró bevonásával hoz határozatokat. A Sárkány-rend sok főrangú és fejedelmi tagot tömörített, így érthető, hogy a havasalföldi fejedelem számára e rendi tagságnak nagy jelentősége volt. Legalábbis egy ideig.

Vlad Dracul pálfordulásai

Mielőtt rátérnénk a karóbahúzó Vlad Ţepeş viselt dolgaira, vessünk alaposabb pillantást apjára, Vlad Draculra, pontosabban arra, hogy milyen szerepet játszott történelmünkben. Zsigmond halála (1437) után Vlad Dracul az Erdélyt pusztító törökök mellé állt (1438), és ezt tette 1442-ben is, amikor Mezid béghez csatlakozva Erdélyre tört. Hunyadi János erdélyi vajda a Fehér megyei Szentimrénél március 18-án megütközött a betolakodókkal, de vereséget szenvedett. Négy nappal később viszont Gyulafehérvárnál fényes győzelmet aratott felettük. Ezután Vlad Dracult, illetve Illés (Iliaș) és II. István (Ștefan) moldvai vajdákat meghódolásra kényszerítette, majd legyőzte a Havasalföldre benyomuló Sehábeddin ruméliai beglerbég hatalmas túlerőben lévő seregét. Vlad Dracul ismét a Magyar Királyság szövetségese lett, és támogatta I. Ulászló magyar király 1443-ban indított balkáni, úgynevezett hosszú hadjáratát. A balkáni hadjárat során a Hunyadi által vezetett, hozzávetőleg 40 ezer fős magyar-lengyel sereg több győzelmet aratva Szerbián keresztül Szófiáig nyomult.

Az 1444 őszén indított újabb hadjáratnak eléggé furcsa előzménye volt. Tavasszal ugyanis I. Ulászló és a budai országgyűlés rendjei a pápa követe előtt esküt tettek arra, hogy keresztes háborút indítanak a törökök ellen, szövetségben IV. Jenő pápával, a velencei köztársasággal és a burgundiai herceggel. Ezután viszont a király Brankovics György szerb despota közvetítésével titkos tárgyalásokba bocsátkozott II. Murád szultánnal. Ennek eredményeként augusztus elseje körül a magyarok elfogadták a szultán békepontjait, kikötve többek között, hogy a törökök a ratifikálást követő nyolc napon belül átadják Brankovicsnak Szerbiát, és hadisarcot fizetnek.

Augusztus 4-én viszont a pápai követ nyomására elálltak a szerződéstől és ismét esküt tettek a tervezett hadjárat megindítására. Végül titokban mégiscsak megkötötték a békét, de ezt Giuliano Cesarini bíboros, a pápa követe az esküre hivatkozva érvénytelennek nyilvánította. Ennek hatására a magyar király megint elállt a szerződéstől és a korábbinál jóval szerényebb létszámú hadserege élén szeptemberben a török által megszállt területekre tört. Októberben a magyarok elfoglalták a bulgáriai Vidint, majd Nikápolyt. Ez idő tájt csatlakozott hozzájuk Hunyadi 5000, Vlad Dracul pedig 4000 fős seregével. A törökökkel összejátszó Brankovics nem engedte átvonulni Szerbián a magyarokkal szövetséges Castriota György (Skander bég) 30 ezer fegyveresből álló seregét, így I. Ulászló nagy hátrányba került a szultán többszörös túlerejével szemben.

Az összecsapásra 1444. november 10-én, Várnánál került sor, ahol a szultán serege súlyos vereséget mért I. Ulászló hadára. Az ütközetben elesett a vitézül küzdő, mindössze húszesztendős magyar király, valamint Cesarini bíboros, pápai követ, Rozgonyi Simon egri püspök, főkancellár és Báthori István országbíró is. Hunyadi a magyar sereg megmaradt részével Havasalföld felé menekült, de ott a korábbi szövetséges Vlad Dracul tőrbe csalta és elfogta. Valószínűleg kiszolgáltatta volna a törököknek, ha Hédervári Lőrinc nádor és Magyarország zászlós urai nem lépnek fel fenyegetően, és nem követelik a szabadon bocsátását. Vlad ekkor meggondolta magát, és mintha csupán félreértésről lett volna szó, megajándékozta Hunyadit, majd szabadon engedte.

Hunyadi nemsokára megelégelte a vajda hintapolitikáját. 1447-ben betört Havasalföldre, elűzte Vlad Dracult, és helyére II. Vladislavot ültette. Az új vajda azután pontot tett a bonyolult história végére: Dracult és fiát, II. Mirceát lefejeztette. Vladislavval kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy egy ideig hűségesnek mutatkozott. 1448-ban 8000 fős seregével eleinte támogatta Hunyadit a törökökkel vívott, szerencsétlen kimenetelű második rigómezei csatában, ám a kritikus pillanatban átállt az ellenséghez. A szerb Brankovics György is újra kettős játékot űzött. Miközben a magyarok barátjának mutatkozott, valójában a törökök kegyeit kereste, és kezdettől fogva tájékoztatta őket Hunyadi hadmozdulatairól. Brankovics a vesztes ütközet után elfogta a menekülő Hunyadit, aki ekkor már magyar kormányzó volt, és csak kemény feltételeket szabva engedte szabadon.
 

Vlad Ţepeş rémtettei

Vlad Ţepeş ez idő tájt, 1448 vége felé került rövid ideig Havasalföld trónjára. Ezután megbukott, és nyolc évet kellett várnia az újabb alkalomra, amikor is már hat éven keresztül (1456–62) kormányozhatta a vajdaságot. A ráruházott hatalommal oly gátlástalanul visszaélt, hogy még saját, sok kegyetlenséget megélt kortársai is borzalommal ejtették ki a nevét.

A Hunyadi János halálát (1456) követő magyarországi belviszályokat alaposan kihasználta: betört Erdélybe és fölgyújtotta Brassót. Feljegyezték róla, hogy az összefogdosott magyarokat egy nagy csűrbe záratta, és elevenen megégettette, majd rengeteg szászt karóba húzatott. Később, Hunyadi Mátyás trónra lépése (1458) idején változtatott politikáján, és az erősödő Magyar Királysághoz pártolt. Mátyás szövetségeseként betört a törökök által megszállt Bulgáriába (1462), ahol iszonyú kegyetlenségeket követett el (állítólag 25 ezer embert húzatott karóba).

Turszun bég török történetíró A hódító Mohammed szultán története című munkájában vérszomjas zsarnokként és kegyetlen gyaurként ír róla. Ha egy faluban valaki valamilyen bűnt elkövetett, akkor a falu egész lakosságát elevenen karóba húzatta. Székhelye közelében hat mérföldnyi hosszúságban két sor sövényt fonatott, majd a két sövény közötti területet karóba húzott magyarokkal, moldvaiakkal és románokkal töltötte meg. Várának környékén a fákon nagy számban lógtak felakasztott emberek, akiket senki sem mert leszedni, mert a zsarnok parancsba adta, hogy aki ilyet tesz, azt a megüresedett helyre kell akasztani.

Ma úgy tűnik, hogy halált hozó döntéseit etnikai szempontok nem befolyásolták. Válogatás nélkül ölt. Feljegyezték róla: egy cigányt egyszer arra utasított, hogy akasszon fel egy lopáson ért embert. A cigány ezt nem akarta megtenni, ezért a szerencsétlent egy nagy üstben megfőzette, majd a társait arra kényszerítette, hogy egyék meg a húsát. Amikor bevonult Erdélybe, magához hívta a vlachokat (románokat), akiket a barátainak nevezett. Ezután egybetereltette, majd a katonáival egy szálig levágatta őket. Állítólag harmincezernél több embert öletett meg ilyen módszerekkel.

Amikor Szebenszékre támadt, martalócai sűrűn lakott falvakat gyújtottak fel. A férfiakat vasra verve Havasalföldre hurcolták, ahol karóba húzták őket. Saját nemzetségét sem kímélte, sok rokonát családostól kiirtotta. A székelyek követeit béklyóba verette, majd védtelen földjeikre törve mindent elpusztított. Előfordult, hogy csecsemőket csapott kősziklákhoz az édesanyjuk szeme láttára. Még hadvezérét, Cellinót is karóba húzatta, mert nem volt hajlandó végrehajtani hátborzongatóan szadista parancsait.

Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történetírója sem feledkezett meg Drakuláról. Tőle például azt olvashatjuk, hogy a vajda a barátaival nyársra húzott törökök között lakomázott jó étvággyal. Máskor végsőkig legyengült, beteg, nyomorult koldusokat gyűjtött egybe, akiket bőséges lakomával örvendeztetett meg. Azután közölte velük, hogy végleg megszabadítja őket szenvedéseiktől. Bezáratta az ajtókat, az épületet pedig rájuk gyújtatta. A török rabok talpát például gyakran megnyúzta, sóval bedörzsölte, majd a sót érdes nyelvű kecskékkel nyalatta le. A Havasalföldön áthaladó kereskedők drága portékáját elrabolta, őket pedig – menlevelükkel nem törődve – megölette. Ugyanakkor minden bűnös cselekedetet könyörtelenül megtorolt (kivéve persze a saját rémtetteit). A lopást, rablást halállal büntette, tekintet nélkül rangra vagy származásra. Bizonyára kedvét lelte abban, hogy alattvalói rettegnek tőle.

Amúgy bátor törökverő hírében állt, és még a nagy hódítót, II. Mohammed szultánt sem respektálta. Miként minden uralkodó, úgy a szultán is súlyos provokációnak tekintette, ha követeit megsértették, bántalmazták, netán megölték. Drakula mindezt elkövette, és nem is akárhogyan. A török követekkel való bánásmódról III. Iván moszkvai nagyfejedelem Mátyás királyhoz küldött követe, Fjodor Kuricin is megemlékezett. A követ feljegyezte, hogy egy ízben megjelentek Drakula előtt a szultán követei, akik saját szokásaiknak megfelelően fejükön hagyták turbánjaikat. A vajda ezt sértésként fogta föl, és szóvá tette a dolgot. A követek azt felelték, hogy országukban ez a szokás. Drakula efogadta a magyarázatot, és hogy a szokást megerősítse, a turbánokat vasszögekkel szegeltette a követek fejéhez.

Kuricin arról is beszámolt, hogy egy törökökkel vívott sikertelen csata után szemlét tartott és megvizsgálta a harcosait. Aki elöl sebesült meg, azt vitézzé ütötte, aki viszont hátulról kapott sebet, azt karóba húzatta. Máskor azt üzente a szultánnak, hogy szívesen fizet neki adót, és azt személyesen viszi el hozzá. Még a hadseregét is felajánlotta. Mindössze annyit kért, hogy akadálytalanul juthasson a szultán elé. A török uralkodó örömmel teljesítette a kérést, mivel éppen más szomszédaival hadakozott és talán arra gondolt, hogy a vajda ismét köpönyeget fordított. Drakula egész seregével török felségterületre vonult, ahol megfelelő kíséretet kapott. Ötnapi járóföldet tett meg, amikor váratlanul megfordult, és az útjába eső településeket feldúlta, kirabolta. Sok törököt karóba húzatott vagy máglyára vettetett és rengeteg foglyot ejtve, gazdag zsákmánnyal tért vissza Havasalföldre. A török kíséretet nagylelkűen hazaengedte, hogy beszámolhassanak mindarról, amit láttak.

A beszámoló nyilvánvalóan az 1462-es bulgáriai betörésre utal, miként egy keresztény hitre tért szerb janicsár, Osztrovicei Konsztantyin Mihajlovics, Mátyás király lovaskapitánya visszaemlékezése is. Ebben többek között az áll, hogy Vlad kétszer járt személyesen a szultán udvarában, de azután néhány évig „megfeledkezett” a fényes portáról. A szultán elküldte hozzá Hamza béget, akit a vajda hosszú időn át várakoztatott. Ezalatt sereget gyűjtött, és a befagyott Duna jegén átkelve megtámadta a szultán országát. Emberei gyilkoltak és fosztogattak, törököket, keresztényeket egyaránt. A beszámoló szerint az élőknek és a holtaknak levágatta az orrát, majd ezeket Magyarországra küldte. Azzal dicsekedett, hogy ahány orrot küldött, annyi törököt ölt meg. Visszatérése után a még mindig várakozó török követet és népes kíséretét elfogatta, azután valamennyiüket kerékbe törette.

A szadista zsarnok rémtetteiről szóló korabeli dokumentumok között előkelő helyet foglalnak el II. Pius pápa feljegyzései. A pápa, aki megválasztása (1458) előtt mint pápai nuncius járt Mátyás király udvarában, szintén megörökítette Drakula egyes viselt dolgait. Eszerint a török császár, akinek Drakula a hűbérese volt, 1462-ben követelte tőle az adót. A pápa beszámolt a török területre történt trükkös bevonulásról, hozzátéve, hogy a karóbahúzó vajda több mint 25 ezer férfit és nőt gyilkoltatott le. A Havasalföldre hurcolt foglyok egy részét megnyúzatta, másokat karóba húzatott vagy forró olajban megfőzetett.

Magyarországon

II. Mohamed szultán nem sokáig tűrte a havasalföldi zsarnok brutális piszkálódásait. Szövetkezett István (Ștefan cel Mare) moldvai vajdával, és 1462 tavaszán legyőzte Drakulát. Helyébe III. Radut (Radu cel Frumos), nevezte ki, aki egy ideig elismerte a magyar korona fennhatóságát is. A megbuktatott Drakula Magyarországon keresett menedéket. Mátyás azonnal a visegrádi börtönbe záratta, mivel a hűségével kapcsolatban kételyek merültek fel. A tömlöcöt később egyfajta házi őrizetre változtatták. Drakula négy évet töltött Visegrádon, majd 1466-tól tíz éven keresztül Pesten (Bonfini szerint Budán) időzött. Összesen tehát tizennégy esztendőt töltött Magyarországon, kétszer annyi időt, mint amennyit uralkodással. Fogvatartásának körülményeiről jól tanúskodik Kuricin követ beszámolójának egyik részlete. Eszerint a börtönben kitanulta a vargamesterséget, amivel némi bevételre tett szert. Később Mátyás feloldotta a rabságát és Pesten szállásolta el. Itt történt, hogy egy bűnöző menekült a háza udvarára. Üldözői, bizonyos őrök utána mentek és elfogták. Ekkor azonban Drakula előjött a házból, és kardjával levágta annak az őrnek a fejét, aki a bűnözőt lefogta. A többiek erre elmenekültek, Drakula pedig eleresztette a gonosztevőt. A bírók és a városatyák bepanaszolták Drakulát a királynál, mire Mátyás egy küldöncén keresztül megtudakolta a történteket. Drakula az érdeklődésre azt felelte, hogy mindenki ilyen sorsra jut, aki betör egy uralkodó udvarába. Azt üzente Mátyásnak, hogy ha ő jött volna a gonosztevőért, akkor kiszolgáltatta volna, sőt, ő maga kérte volna a királyt, hogy ne irgalmazzon neki. Mátyás állítólag meglepődött Drakula válaszán, de azután csak nevetett és túltette magát a dolgon.

Drakuláról megemlékezett II. Pius pápa követe, Miklós modrusi püspök is, aki követként forgolódott Mátyás király udvarában. Emlékeinek alábbi részlete ugyancsak sokat elárul a hírhedt vajda módszereiről: „A vlachok zsarnokát, Drakulát, mely névvel ők az ördögöt illetik, fogságban láttam, amikor a hun (magyar – szerk. megj.) király mellett II. Pius pápai követi tisztét töltöttem be: termete nem magas, de igen izmos és erős, külsőre kegyetlen és félelmetes, sas­orra igen nagy, tág orrlyukakkal, arca pedig sovány és sápadt, hosszú szempillái tágra nyílt kék szemeit övezték, fekete és sűrű szemöldöke fenyegetővé tette nézését, bajuszán kívül arcát és állát borotválta. Kiugró homlokcsontjai növelték fejének méreteit. Magas tarkóját bikáéhoz hasonló nyaka kötötte széles vállaihoz, melyre fekete, göndör hajfonatok hullottak. Mesélte a király, amit a jelen levő titkárok is megerősítettek, hogy 40 ezer különböző nemű és korú embert, akik az ellenséges pártálláshoz tartoztak, kevéssel azelőtt öltek meg az ő parancsára. Egyeseket szekérkerékkel zúzott halálra, másokról a bőrt nyúzatta le, s ismét másokat karóba húzatván alájuk égő parazsat tétetett és azon süttetett meg, voltak, akiknek a karót fején, mellén, köldökén vagy alfelén (amit még kimondani is szégyen) döfette át, zsigereiken keresztül a szájukig.” (Sz. Farkas Jenő fordítása.)

Joggal kérdezhetnénk, hogy egy olyan művelt, széles látókörű, felvilágosult, reneszánsz uralkodó, mint amilyen Mátyás volt, miért bánt kesztyűs kézzel Drakulával. Vajon korának megszokott, szalonképes módján miért nem csapatta le a fejét ennek az elvetemült, szadista tömeggyilkosnak? E kérdés tisztázásához két tényezőt mindenképpen figyelembe kell venni. Az egyik: Drakula felesége Mátyás király rokona (feltehetően unokatestvére) volt. Ez bizonyára rossz fényt vetett a nagy uralkodóra, de tudjuk, hogy az ilyen rokoni kapcsolatokat politikai meggondolások alakították. A másik: Mátyás tisztában volt a terjeszkedő oszmán birodalom fenyegető szándékaival. Magyarország biztonsága és fennmaradása szempontjából elengedhetetlenül fontos volt, hogy a birodalom és Magyarország közé ékelődött királyságok, fejedelemségek lehetőség szerint távol tartsák a törököt az ország határaitól. A király számára kulcskérdés volt Havasalföld sorsa, politikai hovatartozása. Láthattuk, hogy Vlad Ţepeş eltávolítása után a törökök Radu személyében állítottak vajdát Havasalföld élére. (Radu vajda némi ingadozás után egyértelműen a szultánhoz kötötte szekerét, majd ezt tette utóda, Basarab vajda is.) Az adott történelmi helyzetben tehát kétségkívül bizarr, ám logikus döntés volt a magyarok oldalán felléptethető Drakulát életben hagyni.

Felnyársalták

Mátyás 1476-ban, Szabács várának küzdelmes bevételét követően elérkezettnek látta az időt, hogy a kitűnő hadvezért, Báthori István erdélyi vajdát, országbírót, az 1444-es várnai csatában elesett Báthori István fiát Havasalföldre küldje. Báthori ősz végén Moldvából benyomult Havasalföldre, elkergette a törökbarát Basarab vajdát, és visszahelyezte a hatalomba Drakulát.

A hírhedt vajda ezúttal sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Korábbi kegyetlenségeire még sokan emlékeztek, így csak kevés támogatót tudott maga mellé állítani. Három hónapig sem maradt a helyén. 1477 januárjában kis létszámú serege élén összecsapott a havasalföldi vajdaságot pusztító törökökkel. Egyes beszámolók szerint a csata kezdetén megfutamította őket, de üldözésük közben eltávolodott a kíséretétől. Egy magas dombról nézte a folytatást, amikor saját seregének katonái állítólag töröknek nézték, rárontottak és kopjával megsebesítették. Drakula ekkor megdühödött, öt harcosát kardélre hányta, de a túlerőben lévő fegyveresek végül kopjáikkal felnyársalták.

Drakula levágott fejét a törökök Konstantinápolyba vitték. Testét hívei a Bukaresthez közeli Snagov kolostorában temették el.

Bánó Attila

(Részlet a szerző 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvéből)