Érted vagyunk itt

Kedves Jánoska!

Bárhonnan is hallgatsz ma bennünket, szeretném, ha tudnád, hogy Érted vagyunk ma itt. Hozzád, eléd jöttünk...

Ma már János, lassan pedig János bácsi lennél, hiszen néhány héten belül betöltenéd az 50-et – gyerekeid, talán már unokáid is lennének...

Mögötted volna már a rendszer által beárnyékolt gyermekkor, az egyenruhák, masírozások, tapsrendezvények garmadája, az órákig tartó sorbanállások és a propagandával átitatott újságcikkek, amelyekben szülővárosodról csak Sfântu Gheorgheként olvashattál volna.

Nem láthattad, Jánoska, amit mi is gyakran csak fotók vagy mélyen ülő, fájó emlékek alapján tudunk felidézni: nem láthattad, miként rombolták le épített örökségünk egy-egy kultikus darabját, hogy a helyükbe rideg tömbházsorokat húzzanak fel. Azt sem nézhetted végig, miként hurcoltak el ártatlan embereket az igazságért, hogy évekre sötét börtönökbe vessék őket, amiért ellene mertek szegülni a kommunizmusnak. Hány és hány fekete autó járta az utcákat Erdély-szerte...

Nem láthattad, miként vált a rendszer napról napra egyre keményebbé és erőszakosabbá, hogyan lett az erdélyi magyarból egyszerűen csak magyarul beszélő román állampolgár – a végén már csak álmodni és sírni lehetett magyarul, s gondolkodni, csendben, magadban, ha volt még benned hit és erő. Nem láthattad már, hogyan seperték le a színről a magyarokkal nem elég keményen bánó vezetőket, hogy helyükre saját zsarnokait ültesse a rendszer, mert minden erővel és cselekedettel azon voltak, hogy ellehetetlenítsék, identitásában, hitében megtörjék, kultúrájától megfosszák, lefejezzék a magyar közösséget.

És bár akkor a sokak által átkozott Mihai vitéz-szobor már állt, nem láthattad Jánoska, nem tudhattad, hogy ott, a szobornál a konzerves dobozban egy bomba van...

Sok mindent nem élhettél már meg, pedig biztos vagyok benne, hogy te is, mint oly sokan közülünk itt, emlékeznél 1989 decemberére, amikor először éreztük azt, hogy van remény, hogy lesz, talán mégis lesz friss levegő, amit belélegezhetünk.  

Több mint 30 év kellett, és harminc év sem volt elég, hogy a te gyilkosodat megtalálják. Talán, ha keresték volna... De valakik nem akarták, hogy kiderüljön. Valakik titokban akarták tartani akkor és azóta is, nem akarták és nem akarják, hogy megtudjuk, hogy mi történt akkor, amikor egy 11 éves gyereknek kioltották az életét.
Bocsáss meg Jánoska a közel 40 éves késésért, és azért, mert most is üres kézzel jöttünk...

Ha megengeded, ma Érted vagyunk itt, hozzád, eléd jöttünk. Rád emlékezünk és mindazokra az áldozatokra, akiket megfosztott az élettől ez a gyalázatos korszak.

Álljon hát itt ez az emlékmű, mint örök mementó: juttassa eszünkbe, ha felejtenénk, hogy az elnyomás minden lelket megöl, minden lelket megbetegít, ezért soha, de

SOHA nem szabad engednünk, hogy megismétlődhessék az, amit ellenünk, közösségünk ellen a kommunisták elkövettek.

Nyugodj békében, Jánoska, Isten nyugtasson.

Antal Árpád

Az emlékmű előtt

Tegnapelőtt Jánoska sírjánál jártam, a második sorban van a katolikus temetőben. A sírkő felső felén a fényképe, alatta a következő felirat olvasható: „Ő volt a jóság és a szeretet, nekünk maradt a fájdalom és az emlékezés.”

Ott állva és olvasva e sorokat a Bibliából a szeretet himnuszának záró akkordja jutott eszembe: „Megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (I Kor. 13,13) De pont a szeretet tesz mindent olyan fájdalmassá és szüli a kérdéseket! Hol van Jánoska? Miért halt meg? Ki bántotta?
Mai napig összeszorul a torkom, valahányszor átmegyek ezen a téren. Mert én is 11 éves, kis zeneiskolás voltam akkor, amikor megrázta az iskola ablakait a robbanás. Másnap Incze Sándor osztályfőnökünk elmondta, hogy Jánoska meghalt, felrobbant, s nem jön többet iskolába! Akkor mindannyian megismertük azt a félelmet, amelyet nem lehetett megmagyarázni. Egy gyermek meghalt, akit szerettünk, aki barátunk volt. Nem értettük a gonoszságnak ezt a mértékét, s én most sem értem. Nem értem, hogy ma miért állunk az emlékműve előtt, ahelyett, hogy az utcán összefutva örülnénk a találkozásnak. S azt sem, hogy így, szinte ötvenévesen miért kell búcsúbeszédet mondani róla!

De mégis így történt: a barátom, az osztálytársam, egy tizenegy éves fiú meghalt! Egy vidám, élettel teli, egészséges, tehetséges gyerek, szülei szeme fénye eltűnt, megsemmisült, s most már csak az maradt, hogy ne felejtsük el, hogy ne nyugodjunk bele, hogy óvjuk, védjük a gyermekeinket, hogy ne engedjük ide fajulni többé a világot.

Ez az emlékmű kicsit elégtétel is, hogy minden ártatlan élet számít! Minden gyermek számít! A vártemplom külső várfala mellett sorakoznak a kopjafák, amelyek előtt megállnak az egykori osztálytársak emlékezni elhunyt tanáraikra, osztálytársaikra. Az osztálytársak nevében én megígérem, hogy mi ide fogunk jönni emlékezni, s egy szál virágot elhelyezni, mert Jánoskát soha nem fogjuk elfelejteni. Neve mindig ott lesz az osztálynévsorban, egészen addig, amíg fenn találkozunk.

Isten veled, Isten velünk, viszontlátásra.

Dénes Előd

Mindannyiunké az emlékmű

Tisztelt emlékező közönség!

Júlia az emlékmű kezdeményezőjeként szólított mikrofonhoz, és ez valóban így van. Elsősorban tehát el kell magyaráznom, miért dolgoztam én másfél évet ezen az „ügyön”, eleinte a szervezésben, az elmúlt hetekben, és főként az utóbbi napokban akár a fizikai munkát is végezve.

1984. június 5-én, már nem emlékszem miért, tizenkét órakor véget ért a tanítás. Nekem valami nagyon fontos dolgom lett volna otthon, barátaim unszolására azonban nem a rövidebbik utat választottam hazáig, hanem elkísértem őket a Szemerja negyed felé. Amikor a park felső végén a hídhoz értünk, akkor hallottuk meg a robbanást. Nem foglalkoztunk vele, folytattuk utunkat. Később, délután tudtam meg szüleimtől, mi történt itt, a téren. Azóta is sokat foglalkoztat a gondolat: a Mikótól – az akkori Matematika Fizika Líceumtól – nagyjából ugyanannyi idő alatt lehet a hídhoz elérni, mint ide, a térre. A robbanás pillanatában tehát akár a szoborcsoport közvetlen közelében is lehettem volna...

De nem ezért kellett Vaszi Jánoskának örök emléket állítani. Hiszen a gyerek halála nem csupán egy család máig tartó tragédiájává vált, hanem az egész közösség sorsát befolyásolta, emberek ezreinek életét változtatta meg – a város tehát önmagával szembeni adósságát rója le most. És ha arra gondolunk, hogy Vaszi Jánoska egy gonosz rendszer máig kiderítetlen bűncselekményének vált áldozatává, személye a kommunizmus összes áldozatát jelképezi – ilyképpen tehát a most felavatásra kerülő emlékmű a diktatúra minden meghurcolt vagy vallatás közben, börtönben, munkaszolgálaton életét vesztett áldozatának mementója is.

Emlékművet avatunk ma, és mégsem ünnep ez a nap a városnak. Megkésett tiszteletadás Vaszi Jánoska mártíromságának, de a rendszer elleni tiltakozásként önmagát felgyújtó Moyses Mártonnak, vagy az öngyilkosságba kergetett Visky Árpádnak is. A kompozíció szimbolikájában egyszerű, mégis felülmúlhatatlanul sokatmondó. Üzenetét alkotója, Sárpátki Zoltán szobrászművész így fogalmazta meg: szétszakadt egy virág, elhunyt egy világ. És valóban, látszólag egy virágot, annak lehulló szirmait faragta kőbe Sárpátki Zoltán, de elrejtette bennük a levegőt, a tüzet, a földet, a vizet is. És a keresztet, persze. Az egyre inkább értékeit vesztő világunkban számunkra, keresztények számára az utolsó fogódzót.

Tisztelt emlékező közönség! Azt kívánom, tiszteljék és óvják ezt az emlékművet, és ha útjuk erre viszi Önöket, simogassák meg szeretettel, mintha csak egy pajkos tizenegy éves gyerek fejét simogatnák. Mindannyiunké ez az emlékmű, hiszen – közvetve vagy közvetlenül – mindannyian megszenvedtük azt a rendszert, melynek Vaszi Jánoska áldozatává vált. Áldozatok voltunk mi is, de a sors akaratából túléltük, hogy most itt lehessünk, lehajtott fejjel emlékezhessünk, de aztán büszkén felemelve tekintetünket, hittel kezdhessünk holnap egy új napot.

Váry O. Péter

Küldetésem befejeződött

1984. június 5-én Bukarestbe a mezőgazdasági minisztériumba kellett mennem hivatalos ügyben. Kora délután érkeztem haza. A város – már a vonatról leszállva láttam – fel van bolydulva. Olyasmi történt városunkban, amit a szigorúan ellenőrzött lakosság el sem képzelhetett. Robbanószerkezet lépett működésbe a Vitéz Mihály-szoborcsoportnál – tudtam meg, miután lakásom ajtaját becsuktam. Azon a téren, ahol a többalakos szobor állt, annak hátsó felében robbant egy szerkezet, amely a kíváncsiskodó 12 éves Vaszi Jánoskát darabokra szaggatta.

Már délután helikopterrel megérkezett egy fővárosi nyomozócsapat, magas rangú állambiztonsági (közérthetően: securitatés) tisztekkel. A teret nyüzsgő belügyesek zárták körül a kíváncsiskodók távol tartására. Arról nincs tudomásom, hogy mi zajlott le a bukarestiek és a helybéli szekusok között, de valamennyi magyart azonnal leváltották a fontosabb tisztségekből.

Egy felvillanásig (a bukaresti ezredes „jóvoltából”) láthattam a helyszínről készült fényképeket. Mit láttam, illetve abból mi tűnt emlékezetre érdemesnek? Az ingatag helyzetű robbanószerkezetet, amihez egy aradi típusú csergőóra is társult, nem láthattam, de a piros nyelű zászlórudat igen és leesve, a közelben, egy fél gyereklábat. A test többi részét nem láttam, messzebb lehetett. Hogy miért tisztelt meg ezzel a zömök, kistermetű ezredes, nem tudom, de vita folyt köztünk nem is annyira az esetről, inkább az örök témára kanyarodva (látva, hogy én nem tudok semmiről), az ellenséges érzületű magyarokra és Zsigmond királyra, akiről szóló könyvet unokaöcsém hozta Magyarországról. A könyvről román beszámolót kellett készítenem és neki átadnom néhány nap múlva. Megtörtént.

Valahogy úgy sodródtam a múló napok, hetek során, hogy a rosszul sikerült merénylet kutatója és a lehetőség határáig értője lettem. Számos hivatalos levelem és az ezekre jött válaszokat külön dossziéban tároltam. Az általam közben megismert további részleteket a nyilvánosság előtt is megosztottam egy riportfilmen. A román állam beszüntette a nyomozást, törvényre hivatkozott, amely szerint 15 eltelt év után a bűntény elévül. Tovább ezen az úton nincs mit tenni.

Jánoska szülei úgy haltak meg, hogy gyermekük gyilkosa nem került meg. Él még egy testvére. Jánoska közel a római katolikus temető bejáratához nyugszik egy szépen gondozott sírban. Többször meglátogattam, ma már felnőtt ember lenne, miként egykori osztálytársai. De ez nem adatott meg neki. Halála után felvetődött, hogy pionír lévén, post-mortem kapjon egy úgymond „hazáért” kitüntetést, de ezt a hamis csúfságot visszautasítottuk.

Megnyugodtam, hogy az az emlékhely, amely nélkül nem éreztem, hogy küldetésem befejeződött, immár megvan, és elhozta végre a megelégedésemet az ügyben.

Legyen csendes nyugodalma Jánoskának, gyilkosa pedig – bárki is volt –, viselje az önvádat egy gyermek általa okozott haláláért.

Puskás Attila