Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény özvegyember. Vargamesterséggel foglalkozott. Reparálta a cipőket, csizmákat, bocskorokat, de amit egész nap keresett, este elmulatta. Intették a barátai:
– Tegyél valamit félre az öregségedre is. Megöregszel, nem lesz egy filléred se!
De ő nem törődött semmivel se. Csak bort, pálinkát, süteményt, tyúkot vásárolt alkonyatkor, s este mindet megitta-megette.
Azt mondja egyszer magában a király:
– Megnézem én, igaz-e, hogy ez a varga így éli világát?
Szegényes gúnyát vett magára, s elment este a vargához. Bekopogtatott. Hát csakugyan igaz volt. Megörvendett a varga a vendégnek, s így tessékelte befelé:
– Gyere, komám, ülj le, egyél, igyál velem, mulassál!
Evett a király, de a varga nem ismerte fel. Egyszer aztán megkérdi a király:
– Hallod-e, te szegény varga, honnan van neked ez a sok pénzed, hogy te ennyi mindenfélét tudtál vásárolni, s így magadban egyedül mulatsz?
– Hej, kedves barátom, én, amit egész nap dolgozom, azt este elmulatom. Úgyse tudom, meddig élek, legalább jól élem világomat.
Másnap a király kiadta parancsba, hogy minden varga zárja be a műhelyét, senki se szabad akkor nap dolgozzon. Gondolta magában a király, majd meglátom, hogy este mire mulat a varga.
Hát a varga várt. Kilenc-tíz óra felé látta, hogy nem szabad kinyitni a műhelyt, töprengeni kezdett:
– Hej, más munka után kell nekem nézni.
Elment ki az állomásra, ahol vagonokat lehetett kirakni, s azt mondja a vagonkirakóknak:
– Jóemberek, nincsen munkásra szükség? Segítenék olcsóbban kirakni, csak egy kicsi pénzhez jussak.
– Dehogy nincs, fogd meg ezt a ládát!
Meg is fogta a szegény varga. Cipelte egész nap. Nehezebb volt a munkája, mint a varrás, foltozás, de estére még több pénzt kapott. Még nagyobb mulatságot csapott. Aznap is elment álruhában a király, hát látja, hogy a varga még vígabban van, mint előző este.
– Jó estét, barátom!
– Jó estét!
– Ma zárva voltak a műhelyek, honnan kaptál pénzt?
– Hát, aki dolgozni szeret, az másból is meg tud élni – felelte büszkén a szegény varga. – Gyere, üljél le, egyél s igyál.
Evett a király is, s mulattak reggelig. Reggel kiadta a király a parancsot, hogy a vargát sorozzák be, adjanak rá katonagúnyát, hogy ne tudjon dolgozni. El is fogták a vargát, katonagúnyába bújtatták. De a szegény varga mit csinált? Eladta az egyik kabátgombját, pénzt kapott érte, s este akkor is mulatott.
,,Na – gondolta magában a király –, ha ez így megy, nem sokáig tartanak a gombok a te mundérodon. Mind levagdalod, s akkor majd felelősségre vonlak.”
A varga meg egyik nap egyik gombot adta el, másik nap a másikat. Utoljára eladta a kardját. Faragott egy fakardot, s azt dugta a hüvelybe.
„Na – mosolygott magában a király –, most seregszemlét tartok, lássuk, kinek milyen fényesek a gombjai, s milyen fényes a kardja.”
Sorba álltak a katonák, s mikor a király odaért a vargához, így szólt:
– Na, rántsd ki a kardod, s a szomszédodnak nyisszantsd le a fejét! Megijedt a varga, mert most megtudja a király, hogy neki nem igazi kardja van.
Hangosan felsóhajtott hát:
– Édes istenem, tégy csodát, hogy a kardomból fa legyen, hogy ne tudjam levágni a barátomnak a fejét!
Nagyot nézett erre a király. A varga meg kirántotta a kardját, s hát csakugyan fából volt. Jót kacagott a király, hogy még a könnye is kicsordult, és így fordult a vargához:
– Azért, amiért ilyen ügyes és okos vagy, hogy túljártál az eszemen, tudd meg, hogy én voltam három este a vendéged. Megbocsátok neked. Visszaadom a műhelyedet, s nem muszáj katonáskodnod. Menjél, dolgozzál s mulassál isten hírével! Így járt szegény varga, s lehet, még ma is él, ha meg nem halt.
