A szocialista-kommunista időszakban azt a marxista elvet sulykolták az emberekbe, hogy a múltat végképp el kell törölni. Szinte sikerült is nekik. Majdnem a nullára szorították vissza a genealógiát és címertant. A volt nemeseket osztályellenségnek kiáltották ki, s akinek nemeslevél, címer volt a birtokában, azt eldugta, s hallgatott róla, még a gyerekei előtt is. Pedig nem bűn az! Sok településen a főnemesek tartották fenn az egyházat és iskolát, segítették a szegény sorsú gyerekeket. Természetesen, e megállapítás nem általánosítható, kivételek is akadtak, de messze nem az, amit az „elvtársak” hirdettek, főleg Erdélyben, hogy a (magyar) grófok kiszipolyozták az elnyomott (román) népet. Erdélyben számos ember nemesi felmenőkkel rendelkezik, csak sokan nem tudnak róla. A fejedelemség korában számos nemesítés történt, ugyanis állandóan harcban álltunk, kellett a katona, a harcban szerzett érdemekért igazságosan járt ez a fajta jutalom, a megnemesített aztán saját költségén szolgált mozgósításkor. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a megnemesített kizsákmányolóvá vált, sőt, volt, aki alig tengette életét. Ezek az emberek köznemessé váltak. Erdélyben elterjedt az armalista kifejezés. Azokra vonatkozott, akik armálist (címeres levelet) kaptak, nemesi birtokot azonban nem. Sokan nem is tudják, kik a felmenőik, s igencsak meglepődnének, ha elkezdenék összerakni vagy összeállíttatni családfájukat.

A rendszerváltás után egyre többen kezdték el családjuk múltját kutatni, feltérképezni rokonaikat, családfákat készíteni. De nem elegen. Többen ősi címerüket is megjelenítik. De nem csak a nemesi múlttal rendelkezők szerkeszthetik meg családfájukat, hisz az anyakönyvekben egy bizonyos határig mindenki ősei felkutathatók. Aztán ott vannak a peres iratok meg más dokumentumok, amelyek felkutatása szakembert igényel. Néhány családban még a múltból öröklődött át a találkozók hagyománya, aztán a rendszerváltás után kiszélesedett a tendencia.

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád tenéked – szól az ötödik parancsolat. Nem e miatt a parancsolat miatt, de ahogy telt az idő, bennem egyre erősödött a tudat, hogy tisztelnünk kell őseinket, mindenkit, akinek létünket köszönhetjük, ismerni, megérteni a múltat, hogy a jövőbe tekintve élhessünk a mában. A rokonát az ember nem választja, a vérségi kötelék születésünktől fogva adott.

E vérségi kötelék jegyében, a múlt tisztelete, a szülőföld vonzalma és szeretete jegyében szerveztük meg mi is a mezőmadarasi Szekeres család találkozóját a marosszéki Mezőmadarason, a család ősi fészkében negyedik alkalommal. Az első találkozót 2007 őszén tartottuk, annak emlékére, hogy akkor négyszáz éve, 1607. október 29-én Kolozsváron kiállított oklevelével Rákóczi Zsigmond, Erdély fejedelme mezőmadarasi Szekeres Gergelyt és utódait nemesi rangra emelte, címert adományozott számukra, és jószágaikat mentesítette az adóteher alól. A több országból érkezett több mint száz résztvevő akkor elhatározta, hogy ötévente megszervezzük a családi találkozót. Az első két találkozón száznál többen voltunk, a harmadikon háromnegyed-, a legutóbbin félszázan. Sajnos, ritkulnak soraink.
Komoly szervezőmunkát igényel egy ilyen rendezvény összehozatala, főleg, hogy igen szétszéledt a család, „otthon” már nincs senki. Ehhez megszállott emberek kellenek. És kerülnek. Ilyen Szekeres Szabolcs, az ötletgazda, mindenek mozgatórugója, Szekeres Sándor, aki közel ezernégyszáz fősre fejlesztette a családfát, meg magam is, aki a címerek megszállottja vagyok.

A címerművész, heraldikus Keöpeczi Sebestyén Józsefet az ősökhöz hasonlóan tisztelem, mesteremnek tartom őt. Jelmondata „Conservando progredere”, fordításban azt jelenti: „megőrizve továbbadni”. Értékeinket megőrizve tovább kell adni azokat. Nem akarok nagy szavakat használni, de eszembe ötlik egy másik idézet, a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi Istváné: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn.”

Visszatérve a családfára, annak megrajzolt változata, mint a neve is mutatja, fához hasonlít. Mi is olyanok vagyunk, mint a fák. Gyökerünk a múltunk. Minél gazdagabb, annál erősebben tartja a fát, ami ha több életerőt szívhat magába, egyre terebélyesebb lombozatot fejleszt, és annál gazdagabb termést hoz. Magyarán, akinek van múltja, biztosabb lehet a jövője is, van mibe kapaszkodnia, megvan az esélye, hogy ne ördögszekérként bolyongjon a világban.