Soha vegytisztábban nem derült ki, mi mozgatja igazából a romániai politikai pártokat. A kialakult koalíció mindkét pártja úgy véli, ha eddig a hatalom sáncain kívül volt kénytelen vegetálni, ezentúl azon belül fogja céljait követni, s mintha nem is lett volna egyéb szándéka, mint pontosan a kormányra kerülés.
Mit számít, hogy a jobb- és baloldali célok bajosan egyeztethetőek össze, hogy eddig egy jó szavuk nem volt egymásról, hogy egymást kizáró ellentét feszült közöttük? A fő, hogy most hozzáférhetnek a húsosfazékhoz, és nagykanállal meríthetnek belőle.
Ami pedig a két másik, parlamentben maradt pártot illeti, azokat egyaránt büntetni kell, mert eddig ők voltak kormányon, mi sem természetesebb annál, hogy ellenük összefognak.
A hazai pártok hát napnál világosabb bizonyságát adják annak, hogy mindenekelőtt hatalompártiakként határozhatók meg, s a legnagyobb szerencsétlenség számukra, ha kiesnek az uralmi szerepből, s mindent hajlandók feláldozni, csak újra megkaparinthassák a kormányrudat.
Bárki ellene vethetné a fentieknek, hogy hát így van ez mindenütt a nagyvilágon, annak demokráciát emésztő részén, hiszen a pártok feladata fogalmukból fakadóan hatalomra törni, azt áhítja minden közszerepet vállaló politikus, és ez rendben is van így. Igen ám, de a politikai pártok identitását mégis más, nevezetesen programjaik adják meg, azon elvek, melyek szolgálatába szegődtek. Ha kizárólag a hatalomba kerülés a céljuk, s ennek oltárán feláldozzák identitásukat is, akkor egy merőben új szörnyszülemény jön a világra: a bármi áron kormányozni akaró uralomszövetkezet, vagy minek nevezzük, az örökhatalmi kartell, mely alapjaiban aknázza alá a demokráciát.
Ami a két hoppon maradt partnert illeti, esetükben a mérleg nyelve szerep fordult önmaga ellentétébe, és lettek kigolyózottak, kerültek a peremre, és fognak ott sorvadozni, míg a két nagy — ádáz bizalmatlansággal méregetik egymást, minden fennen fitogtatott egyetértés ellenére — marakodni nem kezd majd a koncon, s összeférhetetlenségük (mindenik a nagyobb befolyást áhítja) ki nem derül. Akkor majd ők is szerephez juthatnak, de távolról sem biztos, hogy az a demokrácia diadala lesz.
Az RMDSZ önérzetesen utasítja el a neki szánt morzsákat, másodrendű szereppel nem érheti be, állítja. Szerintem itt legfeljebb harmadrendű szerepkörről lehet szó, a másodhegedűsi az eddigi szerepkör volt, melybe azzal lökte magát a szövetség, hogy — nevére rácáfolva — egyoldalúan, pártként lépett fel. Hátha az eset rányitja szemét arra, hogy saját külön politikai terepének megteremtése lenne az elsődleges, ahol súlya nem válhat egyik napról a másikra pehelykönnyűvé, s mely minden körülmény közt szavatolná erejét ahhoz, hogy az országos ügyekbe bármikor beleszóljon.
