Rossz hír!

Rémesen közeledik május huszadika. Ez is egy évforduló. Győztünk mi is, győztek ők is. Akkor, ám azóta egész reménycsomagunk semmivé foszlott, s ma már egyetlen véleménykutató intézet sem hozhatna ki frontos-rózsás szimpatizáns többséget, hisz egyaránt sújtott az elmúlt esztendő románt, magyart, németet, cigányt, zsidót, szerbet meg a többit, mindannyiunkat. Közös útra terelt bennünket a kormánypárt – a létminimum lejtőjére, melyen feltartóztathatatlanul süllyedünk. Ezúttal együtt, valóban semmi megkülönböztetés nélkül. Amit ezen felül kapunk, mi, az egykori szabad, tiszta, titkos, satöbbi választások második helyezettjei, az a mi sorsunk – azaz, balsorsunk... A rossz hírek kergették számunkra az elmúlt év megannyi gyászos napjait, hogy szusszanásnyi időt se engedjenek az események megemésztéséhez... És nincs vége. 

Tisztelt Olvasónk! Nem is merem folytatni, emlékszik a nagytiszteletű olvasó, hány ízben szóltunk már így, megértését, türelmét, rokonszenvét, felpártolását, hűségét kérve újra és újra, mert össztűz alá vett valami sátáni hatalom, mely elől, úgy tűnik, nincs menekvés. Vala mindenekelőtt, hogy megdrágultak a nyomdai költségek, majd jött rögtön a papír, aztán még fel sem ocsúdtunk, már kikezdett velünk a kézbesítés... Majd megismétlődött ismét és ismét e sorozat, a szőnyegbombázás, s amit nem valósíthattak meg a bányászok, a „frontharcosok”, a kormány meg a sajtószabályozó-tüsténkedő államhatalmi igyekezet, azt, úgy néz ki, sikerül néhány állami tulajdonban, állami irányítás alatt álló gazdasági egységnek, intézménynek elérnie, gazdasági hurokba szorítani a még szabad sajtó amúgy is kiátkozott, meggumibotozott, ellenzéki oldalon helyezkedő képviselőit. A lasszóvető ismert, az áldozat is. 

Ezúttal a monopolhelyzetben levő ROM-POST-TELECOM és a RODIPED tört ránk: május 6-án úgy döntött, hogy – esetünkben a 20 százalékos kézbesítési díjszabás helyett – ezentúl 50 százalékért dolgozik, a lapszámok árának felét kéri „kitűnő szolgáltatásaiért!” S mindezeken túl az olvasótól még felvasalja azt az 50 banis házhoz szállítási díjat is... Nos, ha ez így marad, akkor nehéz napok elé nézünk mindannyian: szerkesztő és olvasó egyaránt. 

Még lenne egy kiút, hogy mentsen meg bennünket a kormány, fedezze veszteségeinket... De ettől mentsen meg bennünket a Mindenható, hisz ez egyben a sajtószabadság halálát is jelentené! 

Háromszék, 
1991. május 15., 372. szám

A vadrózsák is felnőnek az égig? 

Csupa élet a lány, csupa szem és varázs. Nagyvárosi felszabadultság, könnyed társalgási készség, kihívó tekintet, magabiztos érettség. Úgy libben be a szerkesztőségi szobába, mint egy világváros előkelő szalonjába, és az egész olyan más, mint az ablakon túli kép: a szürke, gondjaikba belehajtott, a magukat kórházba, üzletbe, munkába vonszoló emberek látványa. 

Más ez a tény, más ez a körötte suhanó jég. Semmiképp sem hazai, sepsiszentgyörgyi avagy éppenséggel felsőrákosi... És mégis van valami benne, amitől nem idegen, nem távoli, amitől azonnal értjük és megértjük egymást. Amit sem letagadni, sem elrejteni nem lehet... 

Piszkozatban készült levelet nyújt át a kedves vendég: „Erdővidék az én hazám...”, majd folytatódik az immáron annyira fájdalmas és gyakori életképpel – mennek el fiataljaink, neki a nagyvilágnak, szerencsét próbálni, másutt, ha itthon ennyire reménytelen már minden. Mennek, de milliomnyi szállal köti, húzza, ragadja magához a szülőföld, melyből elég egy morzsányi, egy leheletnyi, egy szemvillanásnyi, hogy kibuggyanjon a könny és végigcsurogjon a még sima, piros orcákon... 

„Igen! Ezzel a gondolattal indultam el én is Nagyajtáról, múlt év augusztusának közepén, egy elképzelhetetlen hosszú úton, megtalálni, megkeresni valahol messze az igaz­ságot, a megélhetést és a szeretetet. Mi hatan vagyunk testvérek, családomat a faluban mindenki ismeri. Valahol a végén, hetvenkettőben születtem én. Telt-múlt az idő, s a család szétment, a testvérek új fészket alapítottak...! Aztán én is döntöttem, megyek, messzire, a magam útját járom. Azt kellett eldöntsem csupán, hogy azt a bizonyos jövőt magam alakítom ki, vagy hagyom, hogy reám erőszakolják... Döntöttem. Ma Budapesten élek, a Ferenc Kórházban dolgozom. Élek, mint kis hal a nagy tóban. 

Egyik nap kellemes meglepetés ért, táviratot kaptam falumbeliektől, a nagyajtai iskola tanárai és tanulói magyarországi turnéra indultak, s meghívtak engemet is az alsónémedi kultúrházban tartott bemutatkozásukra. Nagyon büszke voltam rájuk, az én falum műkedvelői másfél órán át táncoltak, daloltak, játsztak, és az ócsai közönség együtt szórakozott a gyermekekkel, a sok kis »vadrózsával«. Én most azért jöttem el az újsághoz, mert mindenkinek tudomására akarom hozni, hogy milyen ügyesek voltak az én falum tanulói, a tanárok, akik megtanították őket ennyi szépre és jóra. 

Most, hogy ismét itthon járok, abban bízom, hogy ezentúl is gyakran fogok találkozni ismerős arcokkal ott kinn, a messzi idegenben. S most, ha valaki feltenné nekem a kérdést: a vadrózsák felnőnek az égig?, én erre csak azt felelném, hogy igen, felnőttek az égig... 

Ezt szerettem volna elmondani, én, Barabás Erika...”

Háromszék, 
1991. május 7., 366. szám

Amikor a szemetes szemetel

…akkor vége mindenféle nevelőmunkának, a város polgárai is szabadon lökik a háztartási hulladékot a sötétség leple alatt a gyalogjárókra, a Korzón sétáló is könnyedén szabadul meg kakasos tasaktól, fagylaltos pohártól, csomagolópapírtól, cigarettavégtől. Miért is ne, amikor látja, hogy csütörtök reggel is kifordul a nyomda udvarából egy szeméthordó gépkocsi – 31 CV 790 –, rajta a nyitott kuka, és röpül a szemét, száll a papír utána, végig a fél városon. Az adózó polgártárs pedig továbbra is fizet, hogy környezete elfogadható legyen, városa lakható, élete elviselhető.

– Ne legyünk annyira szőrszálhasogatók, ne legyünk oly igényesek? – hallom máris a városi tanács osztályvezetőjét. De, uram, ki kérdezte azt, hogy mikor mosták föl legutóbb a város utcáit, gyalogjáróit, mikor tömték be legutóbb az úthálózatban éktelenkedő gödröket, mikor számolják föl a kukák környékén bűzlő fertőtelepeket, a városi disznópajtákat, a kóbor kutyákat. Ezúttal csupán azt kérdeznék: miért szemetelnek épp Önök?! Ha már nem bírnak egy százezernél kisebb lélekszámú kisváros rendjével, tisztaságával, legalább ne szaporítsák a környezetszennyezők és -rombolók táborát. 

Ez a kukás szemétszállító gépkocsi csak egy kirívó mozzanat, de ott vannak az Olt menti fanyűvők és vízszennyezők, ott állnak lesben a Brassói úton vagy a gyalogjáró közepén a tátongó csapdák, az élősövények, a parknövényzet aljában meghúzódó szeméttelepek, a mindenféle föld alatti vezetékek fölött kiásott és helyre nem állított árkok, a város területét ellepő csúnya butikszerkezetek, a széleken kialakított, vadnyugati földfoglalást is megszégyenítő „magánkezdeményezések”, szögesdróttal kihasított legelőparcellák. És a sor folytatható. Pedig milyen büszkék is valánk városunkra, a mi kicsi tiszta Sepsiszentgyörgyünkre nem is oly rég. S lám, befolyt a kosz, az igénytelenség hozzánk is, a közterheket viselő polgártárs pedig még fel-felkiált a városháza ablakaira, de már egyre gyakrabban csak elfordítja fejét a bajról: ha nem nézi, nem látja – tehát nincs is.

Háromszék, 
1993. január 22., 796. szám