Nagy D. István
Ismét csak lesújtó eredménnyel szolgált egy friss, több hazai és uniós közvélemény-kutatás, statisztika összefésüléséből született elemzés, melynek készítői arról szerettek volna valamilyen átfogó képet kapni, hogy mit is gondolnak a fiatalok az ország helyzetéről, hogyan viszonyulnak annak legfőbb intézményeihez és nem utolsósorban, hogy állnak az itthon maradás, boldogulás kérdésével. Sejteni lehetett, hogy a 18 és 29 év közöttiek véleménye nem túl hízelgő arra nézvést, hogy jó irányba tart-e Románia, és nem számít feltétlenül újdonságnak, hogy sem az államfőt, sem a törvényhozást és általában a politikumot nem zárják szívükbe, de a napokban közölt számok egyenesen mellbevágóak.
A rossz vagy nagyon rossz véleménnyel lévő romániai fiatalok aránya ugyanis meghaladja a hatvan százalékot, és ez egy magára valamit adó ország vezetése számára vészharang, lármafa, kétségbeesett segélykiáltás kellene hogy legyen, mely sürgős, határozott ellenlépésekre sarkall. Ha egyáltalán érdekli őket, hogy pár éven belül mi lesz abban az országban, amely súlyos demográfiai visszaeséssel küzd, egyrészt a születésszám meredek csökkenése és az elöregedés miatt, másrészt az említett generáció nagymértékű kivándorlása okán (tíz év alatt több mint egymillióan távoztak). A kormányzat valós aggodalmának e téren ugyanakkor csak halvány jeleit láthatjuk. A politikai állásfoglalásokban, főképp kampány idején elő-elő kerül, és pár intézkedés is történt a gyermekvállalás, családalapítás, a lakhatás támogatására, ám ezek is felemásak, és egyértelműen nem elegendőek a jóval sokrétűbb probléma kezelésére.
Az említett elemzésből ugyanis az derül ki, hogy a fiatalok nem kis hányada számára a folyamatos bizonytalanság a legzavaróbb, amellyel mindannyian kénytelenek vagyunk együtt élni: a gyakran kaotikus országirányítás, a hosszú távú tervezés, a perspektívák szinte teljes hiánya, a továbbra is igen szűkös érvényesülési paletta, a néhány kivételt leszámítva uniós szinten továbbra is szánalmas kereseti, illetve a korlátolt fejlődési, kitörési lehetőségek. Mindezekhez társul a rendszerszinten továbbra is jelen lévő korrupció, a még mindig virágkorát élő balkáni ügyeskedés, maszatolás, az inkompetencia, a nepotizmus, sógor-komaság, illetve a politikum közönyössége, kivagyisága, arroganciája. Intő jelként kellene annak is szolgálnia, hogy az ország helyzetét igen sötéten látó fiatalok gyakorlatilag a társadalom különböző szegmenseiből származnak, nem szűkíthető a kör sem a származási hely, sem az iskolai végzettség szempontjából. Magyarán nem valamely kisebb-nagyobb társadalmi „osztály” fanyalgásáról van szó, netán elrugaszkodott városi vagy vidéki elvárásokról.
Adja magát a kérdés: ilyen előzmények és körülmények között ki és mit tud tenni – az eddigi vezetés, politikum sajnos már „bizonyított” – annak érdekében, hogy ezt és a következő generációkat eltérítse az exodus útjáról? Nem kétséges ugyanis, hogy nélkülük hamarosan a társadalom még a mostaninál is nagyobb bajban lesz, csak arra az egyelőre talányos kérdésre kellene közben épkézláb választ adni: miért maradnának?
