Az aradi lakosság mintegy tíz százalékát jelentik csak az ott élő magyarok, ám ennek ellenére megtartják városuk ünnepét, amikor valójában önmagukat ünnepelhetik, azt, hogy még mindig közösségként léteznek. Ők nem tehetnek arról, hogy az ünnepélyes, záró pillanatok egy nemzeti tragédia évfordulójára emlékeztetnek, de annak bizonyára örülnek, hogy a magyar érzelmű emberek ilyenkor Aradra figyelnek. Így történt ez a tegnap is, amikor 173. alkalommal hajtottak fejet az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tizenhárom tábornokának vesztőhelyénél.

Persze nem csak az aradiak tudják, de ők, Zala György monumentális Szabadság-szobrának árnyékában, bizonyosan tisztában vannak azzal, hogy múltunkat leginkább azért érdemes pontosan és alaposan ismerni, hogy az elkövetett hibákat ne ismételjék, ne ismételjük. Így van ez, legalábbis így kellene lennie minden nemzet esetében, e jobbító gondolattal lehet a leghatásosabban elűzni egy-egy gyásznap szomorúságát. Aradon és Világoson – itt már erőteljesen szórványba kényszerült a magyarság! – egyaránt, és mindenütt, ahol bár gondolatban felvonják, majd félárbócra engedik a nemzeti lobogót. És a gyásznap ellenére nem kizárólagosan a halál, a hősök halála miatt keseregnek, hanem azáltal, hogy rájuk kegyelettel és tisztelettel emlékeznek, az életet, a szabadságot is ünneplik. A jövőbe tekintenek.

Mert szabadság nélkül sem életet, sem jövőt nem lehet elképzelni. 1989. október 6. előtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy harminchárom esztendő múltán állandósulhat szabadságérzetünk, s immár természetesnek, magától értendőnek véljük azt. Ám a világ újólag arra int, arra tanít, hogy ez továbbra is törékeny, ingatag egyensúlyi állapot, a szabadság megőrzéséért éppúgy cselekedni kell, mint annak kivívásáért. A szabadságért ma is fegyverrel harcolnak, nem is oly messze tőlünk, s akik nap mint nap erre kényszerülnek, a mi itteni állapotunkat, élethelyzetünket akár eszményinek is tekinthetik. Holott mi tudjuk a legpontosabban, az egyáltalán nem eszményi, sőt.

Október hatodikán számosan, sokféle hangon szólnak. Köztük Gál Zoltán, a Székelykeresztúri Egyházkör unitárius lelkésze, aki Gagy faluban szolgál, és tegnapi imájában emlékeztetett, tekintetünk e napon önkéntelenül is Arad felé fordul, majd az alábbiakat hangsúlyozza: „Add, égi Atyánk, lehessünk ma is méltó követői a hős elődöknek. Legyen erőnk vállalni azt, amit megváltoztatnunk nem lehet! Legyen hitünk rád találni akkor is, ha látszólag láthatatlan mélységekbe vet bennünket a sors, és magasba szárnyaljunk a te áldott szereteted által! Tudjunk hálát adni azért, amivel nap mint nap megáldasz bennünket, és ne csak a nehézségeket kémlelje sokszor földhöz szokott szemünk, hanem tekintetünk megláthassa a felhőkön is áttörő fénysugarakat! Add, hogy hitünk ma is megnyilatkozzék cselekedeteink által, és minden szívdobbanással a szabadság és testvériség áldott állapotához közeledjenek sokszor gyarló lépteink! A nagy elődök emléke mellett legyen erőnk híven követni emberségben edzett példájukat, és kitartani az értékek mellett, amelyekért ők életükkel és vérükkel fizettek.”

Aradon – miként másutt is – október 6-án a tizenhárom vértanúra emlékezve szabadságról és jövőről beszéltek.

Borítókép: Maszol.ro