A paplak körül előbb a hívek, majd mások is gyülekezni kezdtek, és ebből rendszerellenes tüntetés lett. Másnap a fegyveres alakulatok belelőttek a polgári lakosságba, azok parancsára, akik ma a jólét olyan fokán élnek, amilyenről maguk sem álmodtak volna — miközben egykori áldozataik nagyobbik hányada még egyre perel elkobozott javaiért, megkeseredett életéért. Akkor azonban azt hitte, hogy forradalom van, hősi idők, történelmi események tanúja és résztvevője. Az is volt: ez a szabadság ugyan nem az, amiért szembementek a tankokkal, de négy kegyetlenül hosszú napon és éjszakán keresztül maguk voltak, még nem lehetett tudni, hogy a 21-én már több városban kitört elégedetlenség 22-én elsöpri Ceauşescu diktatúráját... Az ország nagy részében 17-én, 18-án, 19-én és 20-án még csend honolt, aki nem kínozta magát a Szabad Európa Rádió recsegő hangjaival, az csak csodálkozott a munkatársai által gyújtott gyertyán. Miért is? Az már tisztán látható, hogy az elvtársak a helyükön vannak a mai napig, és bár egyénileg jobban élünk — van élelem, villany, fűtés, orvosság és útlevél —, nem lehetünk elégedettek sem az ország általános állapotával, sem a magyarság gondjainak enyhülésével.

Tizenkilenc éve... Azóta felnőtt egy generáció, és gyakorolhatta választási jogát. De nem nagyon tipródott, pedig ezért is haltak meg akkori fiatalok.