Persze nem magas szintű találkozóról van szó. Nem egy közös román–magyar kormányülés zajlik éppen Bukarestben, és nem is születnek azonnali határozatok ilyenkor, inkább „csak” politikai döntéseket előkészítő szakmai munka folyik, mely során kijelölik a cselekvési irányt, megalapozzák a későbbi intézkedéseket, a magyar–román vegyes bizottság ülése azonban így is kiemelt jelentőségű, és ezt talán mindennél jobban szemlélteti, hogy nem kevesebb, mint tizenegy éves szünet után találkoznak ismét a felek. Bár az 1996-ban aláírt magyar–román alapszerződés szerint a szakértőkből, az illetékes minisztériumok képviselőiből álló kisebbségi vegyes bizottságnak évente legalább egyszer össze kell ülnie, hogy megoldásokat javasoljon a felmerülő gondokra, az utolsó ilyen eseményre 2011-ben került sor. A törést az okozta, hogy a nyolcadik bizottsági ülésszak jegyzőkönyvét a magyar fél már nem volt hajlandó aláírni, mivel 18, általa felvetett kérdést a testület nem tárgyalt meg. Jól példázza ez egyrészt azt, hogy a külföldön a kisebbségi kérdés példaértékű rendezését hirdető román állam mennyire érzéketlen az itt élő magyarság problémái iránt, de az elmúlt években egyre hűvösebbé, fagyosabbá váló magyar–román államközi kapcsolatok alakulását is hűen tükrözi az egyeztetések elmaradása. Kalmár Ferenc, a bizottság magyar társelnöke szerint a magyar fél most egyebek mellett a restitúciós kérdésekre, a stadionokban elharapódzó gyűlöletbeszédre, a marosvásárhelyi katolikus gimnázium, a magyar orvosképzés, illetve a jelképhasználat ügyére vár megoldást – e példák alapján is jól látszik: egyáltalán nem mellékes, miként alakulnak a tárgyalások, sikerül-e a tavasszal esedékes plenáris ülésen érdemi előrelépést elérni a felsorolt ügyekben.

Az mindenesetre biztató, hogy tizenegy év után a felek készek tárgyalóasztalhoz ülni – amint arról tavalyi gyulai találkozóján Szijjártó Péter magyar és Bogdan Aurescu román külügyminiszter megállapodott. Lehet tehát konkrét hozadéka a kisebbségi jogokat illetően is a magasabb szinteken folyó egyeztetéseknek, a külügyminiszteri találkozóknak vagy akár Novák Katalin bukaresti látogatásának, beigazolódni látszik, hogy a pragmatikus államközi kapcsolatok, a magyar–román jó szomszédi viszony hozzájárulhat a Romániában élő magyar közösség jogainak tiszteletben tartásához, bővítéséhez. Ahhoz azonban, hogy e reménykeltő folyamat valós eredményeket hozzon, Bukarestnek be kellene végre látnia, hogy az itt élő magyar közösség megbecsülése, jogainak biztosítása és bővítése, otthonosságérzetének növelése erősíti, nem pedig gyengíti Romániát.