A megyetábla lemázolása is igazából ilyen kellett volna hogy legyen: egy telefonálás a megyeháza valamelyik magasabb rangú tisztségviselőjének, aki a maga során telefonál a beosztottjának, aki aztán kimegy és letakarítja a festéket, vagy ha a fehér színezék olyannyira ragaszkodna a kék felülethez, hát csináltatnak másik táblát. Nem nagy ügy, minek előhozakodni most ilyesmivel, amikor már – legalábbis úgy gondoljuk – rég lejárt lemez a lefestett magyar feliratoké.

És akkor olvasom Albert Levente legújabb mesélő képét. Tudják, a sorozat, amelyet egy fotós ír. Aki valójában sokkal több fényképésznél, hiszen képzőművész lenne igazából, és írni is jól tudna, ha gyakrabban művelné a tollforgatást, talán az a görcs is elmúlna belőle, amely mindig olyankor veszi elő, amikor a fehér papír fölé hajol. De így is jobb, mint ha magában tartaná közlendőjét, hiszen az évtizedek alatt felgyűlt fényképfelvételei – és azok háttértörténetei – sokmindent mesélhetnek.

Levente tehát, ha ritkán is, mesél fotóiról. Most éppen az elszalasztott témákról, egy padról, amely eltűnt, aztán visszakerült helyére, egy lefestett helységnévtábláról, amelynek már csak hűlt helyét találta, egy masztodon agyaráról, amely – nos, az ősemlős kényelmes volt, ő legalább megvárta. Kovászna lefestett várostáblájáról szólva azt írja, „másik hiánypótló fotós megrendelésem még a kilencvenes évek elejére esik, amikor még a magyar feliratos táblák vörössel (vagy kinek milyen színű kotyvaléka akadt) való lefestése volt divat”. Ez a mondat kissé elgondolkodtatott, különösképp, hogy épp újságbéli megjelenése előtti napon kaptam lencsevégre ezt az összemázolt megyetáblát Aldoboly és Vámoshíd között nagyjából félúton. Mert Levente úgy ír a magyar feliratos táblák lefestéséről, mintha az már letűnt korok rossz emléke lenne csupán, holott íme, újra előbukkan. Nem tudom miért, hiszen nem lefestett feliratról szólt a történet, de egy másik kétnyelvű megyetáblánk esete jut most eszembe: pár éve a Lüget és Bölön közöttit szerelte le egy mélyromán hazaffy, otthon a disznópajta oldalának hiányát pótolta vele, nem is vádolhatták rongálással, csupán köztulajdon elsajátításával.

Divatról lenne szó tehát? Tudjuk, a ruhakollekciók megalkotói, mikor képzelőerejük cserbenhagyja őket, a múltból merítenek ihletet, így válik időnként trendivé a trapéznadrág, majd tűnik újra el. A magyar feliratok lefestésének ügyét is el lehetne intézni egy ilyen „visszatérő divat” kézlegyintéssel, hiszen manapság nem a könnyen eltüntethető lemázolás, inkább a hosszú távú érvényességet szavatoló levetetés vagy a másodrangú állampolgári tudat belénk sulykolását szolgáló „helyes sorrend” megkövetelése dívik. Ezek, lévén szervezett és irányított akciók, sokkal súlyosabb dolgok, mint egy táblalefestés – de ez utóbbit sem szabad szó nélkül hagyni, még ha szórványos is most már előfordulása.