A kisebbségek – legyenek azok bármilyen jellegűek – problémáira csak az tud érzékenyen reagálni, aki maga is megérte a kisebbségi létet. Vasile Ernu író ezt nemcsak kinyilatkozások szintjén, de regényeivel is bizonyította.
Az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Ogyesszában született, de már az önálló Ukrajnában nevelkedett, majd Romániában megtelepedett Vasile Ernu a PulzArt meghívottjaként péntek délután a Zamat kávézóban mutatkozott be népes közönség előtt. Beszélgetőtársa, Andrei Dósa író mindenekelőtt témaválasztásáról faggatta, hiszen Ernu egy trilógiában különböző kisebbségek szemszögéből írt regényeivel aratott sikert – bár az irodalomba való „berobbanását” a magyar fordításban is megjelent Született Szovjetunióban című első regényének köszönheti, amelyet saját vallomása szerint pillanatnyi felindulásból, egyfajta önmeghatározási kísérletként írt meg. Ez is, mint a későbbiek, fikciós dokumentumregény, azaz a valóságból ihletődő történet – ez a műfaj egyébként nem könnyű, válaszolta Dósa kérdésére, hiszen ahhoz, hogy történetei hitelesek legyenek, rengeteget kell dokumentálódnia, mielőtt egy regény megírásához hozzáfog. Példaként az Elüldözöttek (Izgoniții) című, az 1903-as oroszországi zsidóellenes pogromról szóló regényét hozta fel: nemcsak a kor gondolkodásmódját kellett elsajátítania, de még abba is bele kellett ásnia magát, hogyan öltözködtek, milyen zenét hallgattak az akkori emberek. Ugyanakkor a fikciós dokumentum szabadságot is ad az alkotónak: amihez nincsenek konkrét adatai, információi, ott képzeletét szabadon használhatja.
Az orosz–ukrán konfliktus kérdése is szóba került, erről Ernunak az a véleménye, a közeljövőben nagy változások várhatóak a világrendben. Mint mondta, Kelet-Európában felgyülemlett egy nagy adag elégedetlenség, a most középkorúak generációja úgy érzi, többet veszített, mint amennyit nyert, és ezért elégtételt követel – de a háború kitörésében azért ő sem hitt.
Legutóbbi regénye, a Sălbaticii copii dingo, a felnőtté válás folyamatáról szól. A legtöbb dolog, amit számon kérünk gyerekeinken, azokból a problémákból fakad, amelyeket mi, szüleik nem oldottunk meg – ez a felismerés késztette a regény megírására. Ez ugyan nem fogja egy csapásra megoldani a generációs ellentéteket, de – a kor és benne a magunk helyzetének megismertetésével – előkészít egy párbeszédet a következő generációkkal, fogalmazott Ernu.
