Már az ajánlóból, aztán Páll-Gecse Ákos, a színházi-bábszínházi-zenei programok ötletgazdájának felvezető szavaiból is megtudhattuk, hogy az előadásnak nincs rendezője, nem voltak próbái, mindaz, amit a közönség lát, most történik először. Tehát egy improvizációról van szó, pontosabban az előadás szövegkönyvének „prima vista” felolvasásáról, előadásáról. A csütörtöki első sepsiszentgyörgyi előadás önkéntes színésze Pálffy Tibor volt, aki – mint megtudhattuk – két nappal a fellépés előtt kapta meg a szervezőktől az előadás játszásához szükséges útmutatókat, a szövegkönyvet azonban csak a nézők előtt nyújtotta át neki egy lezárt borítékban Páll-Gecse Ákos.

Valójában a szövegkönyv felolvasásán alapult az előadás, a leírtakat azonban helyenként el is kellett játszani a szerzői utasítások szerint. A színész mellett egyes nézőknek is játszani kellett bizonyos jelenetekben, és olyan nézőkre is szükség volt, akik jegyzeteltek, fényképet készítettek stb. Nem volt nehéz feladatuk a színpadra szólított nézőknek, kissé mégis kényelmetlen helyzetbe hozza az embert, amikor váratlanul a színpadon találja magát reflektorfényben. Megpróbált mindenki vidámnak tűnni, az arcok, szemek azonban zavartságról tanúskodtak.

Néhány kezdetleges jelenetecske után, amit a nézők közreműködésével adott elő a színész, az iráni szerző magáról is vallott, így a színész és a közönség mellett ő maga is fontos szereplőjévé vált a produkciónak. Elmesélte, hogyan néz ki, milyen körülmények között él, és azt is elárulta magáról, hogy tilos elhagynia a hazáját, ezért a darabja által próbálja beutazni a világot. Ez sikerült is neki, hisz a világ számos részén bemutatták már a művét híres színészek közreműködésével.

A szöveg egyik központi témája az öngyilkosság, melyről az előadás második részében értekezik a szerző, a vörös nyuszi-fehér nyuszi kísérlet pedig egy rendkívül kegyetlen példája annak, hogyan viszünk tovább tudattalanul rossz szokásokat, beidegződéseket, hogyan öröklődik nemzedékeken át az a rengeteg előítélet, bántás, fájdalom, mely meghatározza társadalmainkat. A halál kérdésének megközelítési módja nagyon sokat elárul az iráni szerző környezetéről, mentalitásáról, az iszlám világfelfogásról, és elég ijesztően hat a mi színházi világunkban. Vajon miért is bízunk meg vakon ismeretlen emberekben, miért megyünk bele az alkotók által kezdeményezett játékokba, akkor is, ha mindez kellemetlen számunkra? Mi lenne, ha igazán mérget kevertek volna az egyik pohár vízbe, ha a közönség szavazásának valóban az lenne a tétje, hogy meghal-e a színész vagy sem? Találóan jegyezte meg az egyik néző az előadás végén, hogy talán tiltakoznunk kellene, nem kellene engedni, hogy a színész kiigya a méregpoharat. Nem tettük. Mi végigjátsszuk a szerepünket, belemegyünk a hasonló interaktív játékokba akkor is, ha minden idegszálunk tiltakozik ellene. A mi világunk már csak ilyen: megszoktuk, hogy bizalmat szavazunk egymásnak, akkor is, ha ezt kihasználva egyesek iszonyú károkat okozhatnak nekünk. Vajon meddig lehet jóhiszeműen teljesíteni a kéréseket, miközben recseg-ropog körülöttünk a nyugati civilizáció?

Összességében elég nyers, kezdetleges drámakísérlet Nassim Soleimanpour darabja, Pálffy Tibor azonban nagyszerűen tolmácsolta azt, sajátos humorával, apró gesztusaival, arckifejezéseivel életet lehelve minden mondatba. És ha a felvetett gondolatokat összevetjük a megírás körülményeivel és mindazzal, amit számunkra ez az egész kérdéskör jelent, végül is nem mondhatjuk azt, hogy hidegen hagyott bennünket ez az iráni alkotás.