A divat, a művészet és a dizájn világából érkező személyiségekkel folytatott beszélgetésekre, valamint a milánói ACPV építészstúdió munkájának bemutatására épülő, hang- és látványvilágában egyaránt kivételes hetvenperces dokumentumfilm a poszt-covid-világ vízióját mutatja be a klímaválság és városokat érintő átalakulások közepette.

A megszólalók kimerítő alapossággal elemzik az építészet szerepét a társadalomban, az útkeresés irányait, urbánus környezet és természet viszonyának alakulását, a jelenleg is fokozódó urbanizáció hozta kihívásokat a klímaproblémákkal összefüggésben, illetve nem utolsósorban az építészet és a művészet viszonyát. (Hogyan létezik műalkotásként egy épület? Hogyan közvetít érzéseket? Milyen viszonyban áll a szépség és a használati érték? stb.) A filmet követő beszélgetés során utóbbi kérdéskört igyekeztek körüljárni a meghívottak. Kezdésként máris előkerült a filmben is említett, úgymond nulladik pont – amely általánosan érvényes, függetlenül attól, hogy mekkora léptékű és földrajzilag hol megvalósuló munkákról van szó –, ahol sem a tervező, sem a megrendelő nem tudja, mi lesz a pontos végeredmény. Nem egyvalaki elképzelése, álma nyomán születik meg egy épület, egy létesítmény, folyamatos felfedezések, ötletelés, külső hatások együtt befolyásolják, hogy végül mi kerül ki a tervező keze alól, illetve mit látunk majd készen. A kezdéskor ezt lehetetlen előre látni, ugyanakkor e folyamat nagyon eltérő, annak függvényében, hogy milyen megbízást teljesít az építész, ki a megrendelő, kivitelező – ebben mindannyian egyetértettek.

A filmre reflektálva a meghívottak fontosnak tartották jelezni: a filmben látottakat sok tekintetben nem lehet a székelyföldi, sepsiszentgyörgyi, sőt, a romániai helyzetre sem rávetíteni és ily módon elemezni az építészet és a művészet viszonyát. Egészen más körülmények, anyagi lehetőségek közt működik itt az építész szakma, más léptékről van szó. Bordás Szabolcs László szerin emellett az sem mellékes, hogy egy globális építészeti iroda önmagáról készített filmje, tulajdonképpen egy marketinganyag mentén beszélgetnek, bármennyire művészi igényességgel volt elkészítve, ez a dokumentumfilm nem tekinthető független referenciának a globális és semmiképp a helyi építészet helyzetére nézve. Meglátása szerint az egykori dohánygyárban forgatott, egy adott térből való kijutni akarás történetét a tánc nyelvén elmesélő Noise című  rövidfilm (noha nem az építészet a témája) sokkal hitelesebben reflektált arra, amit a székelyföldi építészek is érezhetnek, kifejezve azt az elkeseredett és kilátástalan küzdelmet, amit – például – épített örökségünkért folytatnak.

Viszonylag eltérő véleményeket hallhattak a jelenlévők azon kérdés kapcsán, hogy miként lehet jelen a kreativitás, a művészi megközelítés az elsősorban a funkcionalitást szem előtt tartó építészetben. Elhangzott, hogy noha nem tekintik magukat művésznek, de igyekeznek alkotásként is tekinteni a tervekre. A kreativitás, a művészi igényesség mindvégig jelen van, de sok esetben a lehetőségek beszűkülnek, mivel maga a megbízatás az, amely beszűkíti a művészi kibontakozás lehetőségeit. A közberuházások esetében ez fokozottan igaz, mivel itt a legalacsonyabb ár elve szöges ellentétben van a kreativitással, a művészi érzékenység megnyilvánulásával, s bár a tervezőt nem feltétlenül zárja karámba, viszont sok esetben a kivitelezés során az épület értékei sajnos „megsemmisülnek” a korlátozott anyagi lehetőségek miatt. Gyakran szembesülnek azzal, hogy a dokumentumfilmben megfogalmazott cél – hogy tervező és építő egyaránt egy műemléket szeretne létrehozni – idehaza nem érvényesíthető.

Ha már építészetről esik szó, lehetetlen kikerülni a nagy elődöket, Kós Károlyt vagy éppen Makovecz Imrét, és nem csak. A válaszok szinte egybehangzóak voltak: az elhivatottságot, a saját stílusjegyek érvényesítése feletti gondosságot érdemes és kell is követni, ám a mostani építészeknek – a székelyföldieknek is – az új kihívásoknak kell megfelelniük, új technológiákat kell alkalmazniuk és új elvárásokhoz kell igazodniuk. Kós Károly korszaka óta száz év telt el, más tempó, más körülmények, más kontextus jellemző most, állandó útkeresés fémjelzi a ma építészének munkáját, ráadásul a szemléletmód nagyon sokat alakul a külső hatások, a közösségi elvárások változása nyomán. A nagy elődöknek teljesen más kérdésekkel kellett szembenézniük. A fenntarthatóság, az energiatakarékosság szempontjai, az ökológiai lábnyom kérdése csak mostanság vált olyan problémává, amivel a tervezés során kötelezően foglalkozni kell. Ezekből a kihívásokból bomlik ki az a művészi útkeresés, amivel minden építész megküzd. Bordás Szabolcs László ugyanakkor egy lényeges részletet is jelzett, éspedig, hogy nagyjából a huszadik század elején az építészet és közízlés elvált egymástól. Jelenleg az építésztanoncok egy steril, elvont építészetet sajátítanak el az egyetemen, melynek a történelmihez nincs köze, és a közízléshez sem sok. A romániai általános oktatásból hiányzik a nonverbális művészet, ezért a nagyközönség nem kap fogódzókat sem a kortárs művészethez, ahogy a kortárs építészethez sem. A jelenkori építészet esztétikája már nem hozzáférhető a közízlés számára, és ez egy nagy probléma – szögezte le.

Egyfajta összegzésként mindhárman jelezték: a korlátok, hátrányok ellenére minden egyes munkájukba igyekeznek belevinni a művészeti elemet, esetenként úgy, hogy az elvont építészeti tudást a közízléshez igazítják, anélkül, hogy a kreativitásban kompromisszumra kényszerülnének. A kiindulópont ugyanakkor minden esetben az, hogy a művészi igény ellenére egy ház nem egy műalkotás, az építészet pedig nem képző-, hanem alkalmazott művészet.