Székelyföld tele van titkosszolgákkal. A konkrét számot persze nem tudjuk, mert milyen titkosszolgálat is lenne az, amely az állampolgárok orrára köti, hogy hányan vannak „munkatársai”. Pár éve volt egy cikk erről a riscograma.ro oldalon, ebben országszerte 56 000 különböző titkosszolgát számoltak össze.
Elemzőket, titkárnőket, különleges ügynököket, könyvelőket, még a honlapkészítőket is beleértve a CIA megközelítőleg 21 000-es személyzetet foglalkoztat. Na de hogy mi olyanabbak vagyunk itt, Romániában, meg se lepődünk. (Gondoljunk csak a két kézdivásárhelyi „terroristára”, akik nem kissé koholt vád és nevetséges ítélet szerint majdnem felrobbantottak egy szemeteskukát petárdák segítségével. Az afrikai Boko Haram iszlamista mozgalom terroristái nyilván kispályásak mellettük.)
Na de beszéljünk Székelyföldről. Hol egy első mandátumát magához rántó belügyminiszter, hol egy ex-SRI-alkalmazott, hol egy államelnök utal nemzetbiztonsági kockázatként az erdélyi magyarokra. Látom is magam előtt, mekkora egy nemzetbiztonsági kockázat vagyok, pláne reggel 6 felé, amikor a kávégép felé imbolygok. Mielőtt önnönmagam komolyságától elkapna a röhögés, térjünk csak vissza a dresszkódra.
Mi az a dresszkód? Hát a szolgálati viselet. Az ángliusok, ámerikaiak és az utóbbi évtizedben a magyar szaknyelv is így emlegeti az öltözködés munkahelyi szabályait. Vélhetőleg a CEO-k (ez régebb a vezérigazgató volt), junior analistek (ez régebb az R1-es kolléga volt, akinek csak foghegyről bökték oda, hogy „eredj, fiam, hozz a boltból egy túrós-mazsolás buktát”) világában sikeresebbek azok, akik angol szakkifejezéssel vértezik fel a saját céhüket.
Úgy alakult az életem, hogy néha összefutottam ilyen titkosügynökökkel. Ők is hivatalból forognak ott, ahol mi, újságírók: nyilvános eseményeken. Hogy ne gondolják azt, hogy csak mellébeszélek, engedjék meg, hogy leírjak egy történetet. Van vagy tíz éve, hogy Kommandón valami olyan esemény történt, amelyen magyar zászlót húztak fel. Ez annyira titkos volt, hogy a sajtóban is meg volt hirdetve, fel is cocókázott a megye legmagasabb pontjára a helyi vezetés, egy magyarországi miniszter és pár újságíró is, akik abban reménykedtek, hogy majd a magyarországi politikus mond valami nagyot. Ebben a szakmában mindig abban reménykedünk, hogy valaki mond valami nagyot, így lényegében megírja magát a cikk. Két fotóssal kuncogtunk egy igencsak oda nem illő pároson: két nagyontitkosszolga-arcú egyénen. Hecceltük egymást, hogy ki mer odamenni. Végül odamentem: „Bună ziua, Kiss Bence mă cheamă.Dumneavoastră de la care organ de presă sunteți?” (Jó napot, Kiss Bence vagyok, ön mely sajtóorgánumot képviseli?) – tettem fel a kérdést, amire azt a választ kaptam, hogy a tévétől. Magamban végig is soroltam a tévések listáját, hogy Móricz, Stikula, Petkéék, Csaba, Emese... de ez a két ürge nem volt ismerős. Nyilván, zavarban voltam én is, kérdem tőlük, hogy melyik tévé. Tényleg volt náluk kamera is, oldalán leltári számmal (mert vannak, ugye, szabályok, amelyeket a titoktartás sem tud felülírni). Mondják, hogy a tévé – amire már én sem tudtam szebbet mondani, mint hogy hát akkor izé, ha valamiben segíthetek a kollégáknak, akkor kérdezzenek bátran. A magyar zászló felvonásáról igaz, már nem készítettek felvételt „a tévének”, mert nagyjából hét perc múlva kereket oldottak.
A sztoriban tulajdonképp a dresszkód (elnézést, így fogom használni a továbbiakban, hogy maradjak hű a címhez) volt a lényeg: a borsetuță buktatta le a derék legényeket. A borsetă férfi kistáskát jelent. A helyi titkosszolgálati erők ugyanis mindig ilyennel járnak. Nézzék csak meg: aki március 15-i vagy hasonlóan magyar jellegű megemlékezésre ilyennel érkezik, jó eséllyel kékszemű. Évek óta szúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy beletekinthessek egy ilyenbe: a mérete alapján egy kisebb kézifegyver fér el benne, meg egy diktafon. Persze lehet benne ettől zsebkendő, cigaretta, pénztárca is, de erről is van egy elméletem. Történt ugyanis, hogy egy kedves román ismerősöm szóvá tette egyik hölgyismerősének, hogy a férje micsoda egy ember, hogy nem segít neki, pedig szegény asszony négy jókora zacskóval igyekezett a piaci parkoló felé. Nem teheti – volt a válasz, ő külön pénzt kap azért, hogy szabad legyen mindig a keze. A férj nem titkoltan az egyik állambiztonsági szervnek dolgozott. Nyilván, ezt az információt se fogják soha megerősíteni a belügynél, akárcsak azt sem, hogy az itt állomásozó belügyesek veszélyességi pótlékot kapnak, az állam pedig 200 euróig fizeti a lakáshitelüket is. (Bár ez utóbbi mintha nyilvános információ lenne, de a csuda sem látja már át ezt a helyzetet.) Megkérdezném az embert, de közben 47 évesen nyugdíjba vonult, és el is költözött a városból, úgyhogy, gondolom, most már bátran cipelheti a felesége túlpakolt zacskóit.
Zárógondolatként azért megjegyezném: mire gondol az illetékes szerv, amikor egy, a berkeiben foglalkoztatott titkosszolgát szabad idejében külön megfizet azért, hogy szabad legyen a keze? Nem tudom megfejteni, ahogy azt sem, hogy miért járnak a titkosszolgák ilyen kistáskával. A dresszkódon most már igazán illene változtatni, mert a nemzeti megemlékezésekre és hasonló eseményekre járó székelyek már kuncognak rajtuk. (Persze ez is lehet egy stratégia része: az ember megkeresi a kékszeműeket, nyugtázza, hogy ott vannak, és nem is gondol arra, hogy az, akinek nincs kistáskája, szintén lehet titkosszolga. Ennek fényében elnézést kell kérnem minden fentebb leírt gúnyos sorért: valójában agyafúrt stratégiát alkalmaznak.)
Kiss Bence
