Legyen bármilyen gazdag, a magyar nyelv aligha ismer olyan kifejezést, amellyel felébresztett emlékeim e könyv olvastán hozzájuk illő minősítést kaphatnának. Szolzsenyicin valóságos történetet ír, hiteles nevekkel, és a fogolytábor mindennapjait az emlékezetében megragadt hűséggel jellemzi. A szerző „csupán” tíz évet kapott, amelyhez cenzúrázott levelezése képezte a bizonyítást, ahol például Sztálint bandavezérként jellemezte. Míg hazája elítélte a könyvet és szerzőjét olyannyira, hogy az 1970-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díj miatt a Svéd Akadémia aggodalmát fejezte ki a lehetséges kellemetlen következmények miatt.

Amikor egyik évben a könyv és az olvasás ünnepén magam is beneveztem, A Gulag szigetcsoport című könyvből olvastam fel azt a részt, ahol megpróbálkoznak besúgót csinálni a szerzőből. Az emlékezéseim megszokott méreténél hosszabb szöveget sajnos nem idézhetek. Aprólékosan leírja ebben a részben, hogyan próbálkoznak besúgóvá tenni. Lássuk, mennyit sikerül „belopnom” a vonatkozó szövegből.

„Sóhajtok. Érveket sorakoztatok fel önmagam megnyugtatására, miközben aláírásommal nyugtázom lelkem eladását. Eladtam a lelkemet, hogy testemet megmentsem. Készen vagyunk? Mehetek? Még nem. Hátravan még a hallgatási kötelezvény. De még előbb ugyanazon a papíron. – Álnevet kell választania. – Álnevet? Ahá, fedőnevet! Persze-persze. Az informátoroknak fedőnevük szokott lenni. Uramisten, hová süllyedtem, s micsoda gyorsasággal! Mégiscsak ő nyerte meg a játszmát. Eltolom a figurákat, elismerem a mattot. Fejem kiürült, fantáziám tökéletesen csődöt mondott. Én, aki mindig könnyedén találok nevet hőseimnek, ha kell, tízet is, most sehogy sem tudok kigondolni magamnak egy fedőnevet. Megszán és súg: Hát például Vetrov. Én pedig rávezetem a papírra a kötelezvény alá, hogy VETROV. Ez a hat betű máig a szégyen sajgásával él emlékezetemben. (…) Szegyin minden találkozásunkkor sürgetett: No? Van valami? Én széttártam karjaim: semmit sem hallottam. (…) Szegyin nem tágított: Akkor másról jelentsen! A brigádról! A szobáról! Másra nem tettem ígéretet – makacsoltam meg magam (mert már az idő is tavasz felé járt). (...) Nehéz, ó, nagyon nehéz folyamat az emberré válás. Megjárhatod a frontot, átvészelheted a bombazáport, nekivághattál egy aknamezőnek: mégis csak a kezdetén vagy az emberré válásnak. (…)”

Sokszor gondolok arra, hogy minden jó eszű foglyot megkíséreltek besúgóvá tenni. Mert ahhoz, hogy ne ismerjék fel valakiben az informátort, szükségeltetik némi intelligencia. Számos példát tudnék felsorolni a magam életéből, a kísérletező szekus megbízottak ígérgetéssel megvajazott szendvicséről. Nem vállaltam, és ezt nem tudták elfogadni, folyamatosan zaklattak, behívattak a székházukba, idegekkel játszó szomorú történetek…