Makfalván született 1925-ben. Szülei közgazdásznak szánták. A művészeti pálya választására olyan kiválóságok ösztönözték, mint a nagy grafikusművész előd, Gy. Szabó Béla és a székelyföldi származású László Gyula régészprofesszor, aki maga is kitűnő rajzoló volt, valamint az akkori idők legnagyobb erdélyi szobrásza, Szervátiusz Jenő. Kusztos Endrére kolozsvári képzőművészeti főiskolai mestere, Miklóssy Gábor is nagy hatással volt. 1955-ben diplomázott. Viszonylag rövid ideig, 1962 és 1965 között az Erdőszentgyörgyi Múzeum muzeológusa volt. 1965-től szabadfoglalkozású művész. 1995-től Szováta város díszpolgára.

Élete zömében felváltva él és tartózkodik Csókfalván, Szovátán és Kolozsváron. Sokat, naponta, a mai napig is, ha betegsége engedi, szinte menetrendszerűen dolgozik. Minden lehetőséget kihasználva rendszeresen állít ki, itthon és külföldön egyaránt. Kiállításainak sora felsorolhatatlanul hosszú. Mégis, azt hiszem, életében a legmeghatározóbb a magyar nemzeti galériabeli 1972-es egyéni kiállítása volt.

Amilyen szegényes és csonka hivatalos előmenetelének története, olyan gazdag — talán igazabb, ha hányatottat mondok, mert jókora kálvária volt idáig, és szenvedésekkel teli — magánélete. Nem véletlen tehát, hogy munkáiról Gazda József találóan Vigasztalan valóság címmel írt cikket (már csaknem harminc éve). Bandi bácsi tisztaszívű gondolatait hallgatni számomra mindig bámulatos, de különösen az, amikor régi rajzait lapozza. Csaknem mindenikről pontosan tudja, hol, és milyen körülmények között készítette. Így a kusztosi életmű egyben az őt körülvevő valóság érzékeny, szinte napi pontossággal vezetett naplója.

Ahelyett, hogy elmerülnénk e nem túl derűs életút politikai és családi vonatkozásaiban, pletykaszintű részleteiben, inkább mélyedjünk el a jelen kiállításon bemutatott életmű (bár töredékes, de viszonylag reprezentatív) keresztmetszetében, annak tartalmi és formai vonatkozásaiban, s próbáljunk meg összegezni.

Rendhagyó módon most kezdjük a címekkel. Mivel a laikus számára a művek legkönnyebben a tartalmi vonatkozásokon keresztül közelíthetőek meg, és ezekhez legrövidebben, mondhatni, a művek értelmező, hangulatkeltő meghosszabbításaként, ez esetben már-már költői ihletettséggel az adott címeken keresztül juthatunk el. Némelyik szinte egymaga is költői kép, a mű már csak a remek ráadást jelenti. Ilyen az egyik kedvencem: A fekete csend.

A képcímek Kusztos életműve három vagy négy meghatározó jelentésrétegének meglétére figyelmeztetnek: elsőként a címek általában a kép tárgyára, a figuratív, azaz a természetben fellelt motívum általi indíttatásra. Ezek alapján első megfogalmazásban Kusztos Endre képeire úgy tekinthetünk, mint szélesebb értelemben vett tájképekre.

Gyakran találkozunk ilyen címekkel: táj, de vannak művei, amelyeknek a címei szintén a táj valamilyen formáját, elemét jelölik meg a mű tárgyaként: szakadék, falu, utca, temető, dombok, gomba, boglyák, patak, árok stb. A leggyakoribbak a különböző jelzős szerkezetekben használt fa, fák (szinte végtelen variációban megjelenők: erdei és gyümölcsfák). És a lényegében ugyanabban a körben maradó címek, mint az erdő, a bokrok, cserjék, gyökerek, ágak, és az azokból készített fészkek.

Második címcsoportban, azaz egy másik jelentésrétegként szinte ez előbbieknek ellentmondóan a hangsúly már nem a kép tárgyára, modelljére esik, hanem az ezeken keresztül is sugallt olyan fizikai történésekre, mint törés, omlás, romlás, csavarás, a különböző erőkre, erőviszonyokra vagy állapotokra, mint például vihar után, áradás után, hóolvadás vagy éppen ezek maradandó következményére, mint például az itt is látható facsonkokra, hordalékfákra.

A harmadik csoportban pedig már az előző címek némelyike által is sugallt lelki történésekként is értelmezhető címek, mint például törés, romlás stb. és az újabbakon, mint könyörgés, helytállás, kapaszkodás, elválás, és a lelkieket meghatározó tényezőket nevez meg, mint sors, újraszületés, egyedüllét, nyugtalanság, nyugalom.

De még e jelentésszinteken felül is él egy olyan jelentéstartomány, amely a Kusztos Endre-műveket összességükben is kiemeli a partikularitásból. Ez a címben is megjelenik, néhol határozott kinyilatkoztatásként. Utóbbi tartalmak olyan üzeneteket hordoznak, amelyek a társadalmi lét közösségi-szellemi szintjét érintik. Ezen üzenetek alapján bizonyossá válik, hogy Kusztos Endre ,,a művész, mint vátesz", valamint ,,a művész mint a társadalom lelkiismerete" hagyományos magyar, de hozzátehetném azt is, hogy kelet-európai kulturális szerepeit felvállalja minden hivalkodó fontoskodás nélkül, de határozottan. Ezeknek a grafikáknak a tematikája rendszerint történeti-kulturális jelképekhez kapcsolódik. Persze, áttételesen és árnyaltan. Sőt, néha politikai felhangokat is megpendít.

Olyan címek, mint ballada vagy gótika a kulturális vonatkozás bekapcsolásával, a képeken megjelenő személyes kifejezőeszközök önértelmezését segítik, és néhol szinte mágikus funkcióval ruházzák fel a mű jelentéstartalmát. Ilyen különös, a műalkotás hétköznapi szerepén túli tartalmat, sajátos teremtő erőt sugalló cím például a ,,székely csúcsív" is. Némelyik Kusztos-kép az előbb említett jelentésszintek közül egyszerre többet éppen a szavak két- és többértelműségén keresztül idéz meg, mint például gerinc, gyűrűzés vagy ,,kötött oldal".

A címekben is érvényesülve, több alkotás esetében van jelen Kusztos Endre gyakran használt alkotói módszere, hogy növényeket, jelesen fákat emberi vagy állati tulajdonságokkal ruház fel. Ennek egyik szép példája: a Bánatfa. A rajzokon egyetlen állatként felbukkanó madár is nem egy meghatározható faj képviselőjeként, inkább elvontan, mint szimbólum, jelenik meg, mint a szentlélek megtestesítője, ha úgy tetszik, az özönvíz utáni béke galambjaként, vagy miért ne, a világot nemző vagy újrateremtő? őstojóként. Kusztos Endre munkáinak többszintű jelentésrétege (aminek, tévedés ne essék, a címadás nem lényegi, de megbízhatóan eligazító és esetében láttuk: fontos részformája) a maga képzőművészeti nyelvén lakonikus, tömörítő fogalmazásban, jel- és jelképteremtő képességében a magyar költészet és zene olyan nagyjait idézi, mint Ady Endre vagy Bartók Béla. De nemcsak e szellemi nagyságoknak, hanem a történelem emlékezetét őrző, a lélek mélységeit érintő népdaloknak is rokona. A minap Kallós Zoltán gyűjtötte és énekelte népdalok hallgatása közben arra gondoltam, talán leginkább éppen a Kusztos-rajzok a méltó képi megfelelői ezen ősi dallamoknak és szövegeknek. Nemcsak egyszerű, nyers szépségük és tömörségük miatt, de világlátásuk milyensége révén is. Ráadásul Kusztos Bandi bácsi, amíg tehette, úgy járta a Sóvidék, de egész Erdély, általában a magyar nyelvterület tájait és helységeit, mint Kallós vagy éppen Orbán Balázs, s a vele összefüggésben gyakran emlegetett Nagy István is tette annak idején. Miközben minden élményét rögzítette és rögzíti ma is szénnel, tussal, diópáccal, pasztellel vezetett naplójába, mindent, ami mind a saját, mind a közösség lelki életében történt és történik.

Azt hiszem, ma még inkább érvényesek egy korai nyilatkozatában elhangzott szavai: ,,Ha én egy nap nem rajzolok, az a nap nekem elveszett..."

A Kusztos Endre alkotásait méltató művészettörténészek, művészeti írók gyakran emlegetik Nagy Istvánt mint Kusztos nagy elődjét. Kétségtelen, Nagy István meghatározó hatással volt művészetére, de semmi esetre sem úgy, ahogy azt sokan felületesen gondolták. Talán leginkább példát mutatott, a szénrajzot és pasztellt is lehet az olajfestménnyel felérő hatásfokon művelni. Nagy István bátorságot nyújtott ahhoz, hogy úgymond igénytelen anyaggal és igénytelen témával is lehet, persze, csak megfelelő szakmai színvonalon, olyan műalkotásokat létrehozni, amelyek mind a nemzeti, mind az európai porondon nemcsak hogy megállják a helyüket, de új értékekkel képesek azt bővíteni. Figyelmesebben összehasonlítva Kusztos életművét a nagy elődével, kiderül, hogy az a néhány Nagy István-os kép inkább csak tisztelgő kivétel a kusztosi életműben, hiszen Kusztos Endre képeinek zömében nem egy konstruktív, szinte mindig a képsíkhoz idomuló, már-már dekoratív kompozíció az uralkodó, mint Nagy Istvánnál és néhány tényleges követőjénél, hanem inkább az egymásnak feszülő erővonalak a meghatározóak. Ez az alkatilag meghatározott sajátosság merőben más alapokon nyugszik, és amattól teljesen különböző kompozíciós felfogást indukál. Kusztos képei néha barokkosan vonagló szenvedéllyel alakítottak, néha klasszikus avantgárdra visszautalóan geometrikus keménységűek, ugyanakkor a felületek hol hirtelen gesztusokkal, szinte indulatos vonásokkal szabdaltak, hol puha és bársonyos felhangokkal moduláltak. A formák és vonalak legjellemzőbben expresszivitással és a romantikára is visszautalóan, intenzív érzelmi feszültséggel telítettek, néhol pedig szürrealista bizarrsággal idéznek fel szinte minden érzékünket megbizseregtető elemi emlékeket. Ha már összehasonlítunk, akkor Kusztos kompozíciós sémái sokkal közelebb állnak Nagy Imre példastatuáló, jel- és jelképteremtő, a felező és átlós vonalakhoz igazodó, szimmetrikus vagy koncentrikus irányokra felfűzött képszerkesztéseihez, mint Nagy István rétegeket, sávokat használó, azokat kétségtelenül feszültséggel telíteni képes, de mégis összhatásukban inkább statikus élményt és lényegében harmonikus, nyugodt felületeket képező kompozícióihoz.

Végül, hadd idézzem a Kusztos-képekkel való személyes találkozáshoz itt e tárlaton azt a Solymár Istvánt, aki 36 éve megrendezte Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállítását, akinek volt szeme és szíve idejekorán felismerni Kusztos Endre műveiben azt az üzenetet, amelyet akkor így fordított át szavakba: ,,A legnagyobb kérdés mindenekfelett az elmúlásé. Az élet színpadáról kérlelhetetlenül rendre eltűnnek növények, állatok, emberek, nemzetek, kultúrák. Mégis minden élő küzdelmet folytat az elmúlás ellen. Az önfenntartás, a termékenység, az utódokra hagyott tapasztalatok, az emberi alkotások részei az örökös küzdelemnek."