Lehet, hogy viszonylagos közelsége miatt nőtt úgy hozzánk, hiszen alig 66 év telt el azóta, hogy amint Márai Sándor írta: „Egy nép kiáltott”, az októberi forradalom következményeit megszenvedők, a börtönbe vetettek, elítéltek, megkínozottak közül vannak, akik még élnek és hitelesen szólnak a történtekről, és az elhunyt áldozatok emléke is elevenebb. Vagy talán azért érezhetjük olyannyira a magunkénak, mert a vérbe fojtott forradalom következményeit hosszú éveken át nyögtük és szenvedtük még Európa e keleti részében – négy évtizednyi elnyomás, szenvedés, zsarnokság következett, ilyen élhetetlen korban, ilyen időkben kellett mégis úgy élniük nagyszüleinknek, szüleinknek, hogy legalább a remény ne haljon el. Október 23. nem csak a hősök hősiességéről szól, hanem a kisemberek ádáz küzdelméről, arról a nemes törekvésről, hogy embertelen korban is embernek kell maradni. Meg talán azért érezzük oly közel hozzánk október 23-át, mert most, 66 évvel a történtek után is azt látjuk, sokat változott bár a világ, de a rossz nem pusztult el: nézzük, amint orosz tankok ma is idegen ország földjét taposva vonulnak, látjuk azt, hogy nagyhatalmak érdekei miként írják felül a kisebb nemzetek törekvéseit, ma is érezzük, hogy birodalomépítési ambíciók miként csorbítják a szabadságot, a magunk bőrén tapasztaljuk, hogy a többség milyen gyakran igyekszik erővel elnyomni a kisebbséget. Október 23. a szabadságra vágyók diadala, az elnyomottak felemelkedése, a kicsik ünnepe, a lélek győzelme. S éppen mert miénk ez az ünnep, fontos, hogy megbecsüljük, emlékezzünk, tanuljunk a múltból.

A sepsiszentgyörgyiek, háromszékiek számára az idei ünnep azért is bírhat némi többletjelentéssel, mert éppen az 1956-os forradalom évfordulója előtti napokban írták alá a Kommunizmus Múzeumának létrehozásáról szóló, 11,4 millió euró értékű finanszírozási szerződést. Ezzel közelebb kerültünk ahhoz, hogy a nem olyan régen a városi önkormányzat tulajdonába került egykori dohánygyár egyik raktárépülete helyén megépüljön a 20. század második felét meghatározó rezsimet bemutató múzeum. Fontos lehet ez nem csupán azért, mert a város egyik emblematikus, de jelenleg kihasználatlan épülete – vagy annak egy része – kap új funkciót, de azért is, mert a fiatalabb nemzedék közvetlenül, a modern muzeológiai eszköztárnak köszönhetően mondhatni testközelből tapasztalhatja meg, milyen is volt az élet szülei, nagyszülei korában Romániában, mivel kezdődött és hogyan teljesedett ki az elnyomó rendszer, milyen lehetett magyarként élni és túlélni egy olyan korban, amikor sorba kellett állni kenyérért, tejért, és amikor még szülővárosunk nevét sem lehetett magyarul leírni.

És ha e majdani múzeumnak kellően sok látogatója lesz, akkor talán csökken majd annak a veszélye is, hogy mindaz, amit ott látunk, valamikor kilépjen a múzeum falai közül és újra életünk része legyen.