1976-ot írtunk. Javában tombolt a kommunizmus per pillanat éppen enyhébb, de mégis nyomasztó változata. Az idősebbek, akik átélték az ötvenes évek borzalmait, már tudták, mi, a fiatalabbak akkor még nem, hogy lehet ennél sokkal, de sokkal rosszabb is. Amiként lett is, pár évvel később.
De akkoriban még volt élelem az üzletek polcain (még ha a kínálat nem is volt vajmi bőséges), nem maradt ki órák hosszat az áramszolgáltatás, az iskolai büfében kakaót, Rigó Jancsit, üveges kefirt és huszonöt banis kiflit vettünk a zsebpénzünkből. Pár lejbe került a diákbérlet, kedvünkre buszozgattunk Marosvásárhelyen a Víkend teleptől a Kombinátig. Tizenévesen igazából nem is nagyon tudtunk elképzelni egy más világot, mint azt, amelyikbe beleszülettünk, (genetikailag kódolt) belső szégyennel átitatott (rendszerkódolt) külső büszkeséggel vártuk az átlépést az úttörők sorából a KISZ-be. Közben konfirmáltunk, meg jártunk a kistemplomi ifire is, amit nem volt szabad így nevezni, persze, ez is része volt az általunk megtanult, elsajátított „természetességnek”: hogy van egy külső meg egy belső világ, van pionírtevékenység és vallásóra, hazafias munka és szeretetszolgálat, iskola és család, kötelezően felmondandó szólam és lélekből jövő meggyőződés.
Szüleink meg a házunkban megforduló felnőttek néha suttogva, máskor félhangosan meséltek ezt-azt a „régi” világról, ahol minden másként volt, egyház, iskola, család, közösség egymással harmóniában élt, de ez nekünk annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt, mint a dinoszauruszok kora. Apám kertásás közben dúdolta a székely himnuszt, így tanultam meg. Ha bizalmasabb beszélgetésre került sor, a telefont „elaltattuk” (jó sok párnát tettünk rá). Bizonyos dolgokról nyíltan szóltunk, másokról meg nem, ez magától értetődő volt.
Néha bekopogtatott otthonunkba egy-egy idegen nyelven beszélő ember, fél órával később (véletlenek véletlene…) pár lelkész is baráti látogatásra érkezett, majd kiderült, hogy mindannyian, még az idegen is, a vallásórák tartásának mikéntjében és a keresztyén oktatásban érdekelt, így erről beszélgettek délutánon keresztül… Talán ekkor hallottam először, a szomszéd szobából átszűrődve azt a félmondatot, hogy mennyire könnyebb lenne, ha meglennének az iskoláink… Iskoláink? Milyen iskoláink? – A kérdőjel ott maradt szívemben…
1976. Ekkor lettem „bolyais”. Semmit nem tudtam a Bolyai múltjáról, legfeljebb csak annyit, hogy „menő” a suli, és van könnyűzene-együttese, sikerült is belegitároznom magamat. Az iskola összesen kettő darab 15–20 wattos erősítőjét és a dobfelszerelést a díszterem színpadán tárolták, így a próbákat is ott tartottuk.
Eszmélésem az első próbával kezdődött. Mert a díszteremben a színpaddal szemközti karzaton egy – igaz, működésképtelen – orgona volt! „Iskolában? Minek? Orgonának templomban a helye!” – gondoltam. „Hacsak nem a díszterem volt templom…” – folytattam a morfondírozást. Majd kívülről is szemügyre vettem a termet. A főbejáratnak sötétbarnára festett ajtókerete volt. De az olajfestéken átütött egy régi felirat, viszonylag olvashatóan. S akkor, abban a világban, amelyben múltról nem volt szabad hangosan beszélni, ez a kommunista hanyagsággal lefestett felirat azt kiabálta nekem, hogy a díszterem egykor tényleg templom volt, még abban a korban, amikor iskola, egyház, család, társadalom szimbiózisban élt, abban a letűnt korban, amiről szüleink suttogtak mesének tűnő dolgokat…
Ennek a lemázolt feliratnak köszönhetően kezdtem el érdeklődni, kutatni, felfedezni református iskoláink múltját – és hiszem, hogy Isten e felirat által már akkor kijelölte helyemet iskoláink újraindításának munkájában.
Sok évvel később, immár a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatójaként látogattam egykori iskolámba. Szomorúan állapítottam meg, hogy a díszterem főbejáratát közben újra lefestették, az átütő felirat fizikailag végleg eltűnt… De lelkemben ott maradt az emlék, a felismerés, az indulás, és nem hagyott nyugton. Boldog-boldogtalannak meséltem ifjúkori emlékemet: „ott kell lennie egy feliratnak!”, abban a reményben, hogy valaki meghallja…
Pár héttel ezelőtt Benedek Zsolt igazgató úrral találkoztunk egy parajdi értekezleten. Örömmel hozta a mellékelt fényképet, bizonyságául annak, hogy kérésem meghallgattatott, a restaurátorok munkához láttak, és a marosvásárhelyi Református Kollégium dísztermének bejárata fölött ismét olvasható:
KERESSÉTEK ELŐSZÖR ISTENNEK ORSZÁGÁT ÉS AZ Ő IGAZSÁGÁT…
Köszönöm, Istenem, köszönöm, Zsolt, köszönöm, gondos restaurátorok, munkavezetők, építészek, tervezők, finanszírozók, mindenkinek köszönöm. Egy majdnem ötvenéves álom valóra vált, de hát ez az Isten szerinti álmok természete, Jákóbtól és Józseftől kezdődően egészen… Jánosig. Mert hogyan is folytatja Jézus ezt a mondatot? „Keressétek Isten országát … és mindezek (jé, még az eltűnt felirat is!) ráadásként megadatnak majd nektek” (Mt. 6,33). Bizony!
Sepsiszentkirály, 2022. 10. 20.
Bustya János lelkipásztor-tanár
