Reménytelen volt. Már hajnali órában felébredtem, pedig ha valaki aztán igazán szeret aludni, az én vagyok. Összeszorított szemmel gyűrtem még az ágyneműt egy ideig, végül feladtam és felkeltem. Ráléptem a nyikorgó deszkára, felszisszentem, hiszen megcsípte a fagy a meztelen lábam, s egyből visszakívánkoztam a takaró alá.
Tapintható a november lehelete, a csípős hideg egyáltalán nem emlékeztet a nyár adta selymes napsugarakra, helyettük durcás felhők lökdösik egymást az égen.
A konyhaasztalon látom, hogy este anya kikészítette a bűnbánó cédulákra a pénzt. Nézem egy darabig az érméket, és azt kívánom, bárcsak süteménnyé változnának. Hiába szuggerálom, az érmék csak kopott érmék maradnak.
Merítek egy csupor tejet – reggeli gyanánt –, és kinézek az ablakon. Majdhogynem sötétség van még. A nap reggel hosszabbnak, este pedig rövidebbnek tűnik. Senki sincs az úton, csak a csend kergetőzik a széllel. Úgy tűnik, a szél veszített, és dühében a házunk elé hordta a megkopasztott fák összes levelét.
Kiiszom a bögre aljáról az utolsó cseppet is, és magamra terítem a kendőmet, majd felhúzom a cipőmet, kilépek az ajtón és felkapom a házunk mellől a seprűt.
Meglepve látom, hogy az imént üres teret betölti egy lélek ráérős lépéssorozata. Köpenyt visel, vagy inkább szerzetes öltönyt. Ritkuló, sötét hajában megcsillogtatja a Nap az erejét és kiemeli pár őszülő tincsét. El van gondolkodva rendesen, hiszen nem vett észre, pedig igazán nem nyelt el a tömeg. Mintha számolna magában, vagy inkább számon tartana valamit? Odaér a várkapuhoz. Úgy tűnik, ez volt a célja. Megáll és zsebéből előhúz egy hosszú papírt tele írással. Kiegyenesíti, és számonkéri a leírtakat. Gyorsan olvas, mintha már kívülről tudná a szöveget. Amikor a végére ér, felnéz és bólint egyet. Úgy tűnik, meggyőződött a következő lépéséről. Elővesz a zsebéből egy vaskos szeget, és az útról kiválaszt egy jókora követ. Egy darabig eljátszadozik ezen három eszközzel, kő–papír–szeg (nem a szokásos felállás, de úgy tűnik, egyedi emberről van itt szó), míg végül a könyökével megtámasztja a rakoncátlanul csúszkáló papírt, és kiszögezi a várkapura. Hátrál három lépést, és csendben figyeli a művet. Míg végül újra bólint. Hirtelen megfordul, és elindul ugyanabba az irányba, amerről érkezett. Aztán visszaint… nekem. Szóval, észrevett. Felnevetek.
Addig nézem a távolodó alakját, amíg el nem tűnik a szemem elől. Ekkor odamegyek az alkotás imént nyitott kiállításához, és én is szemügyre veszem. Hosszú papír, végtelennek tűnő írással. Mély levegőt veszek, és nekilátok: 95 pont – Luther Márton.
Szabó Adrienn,
a Sepsiszentgyörgyi Református
Kollégium X. osztályos diákja
