A tizenhat, valaha együtt nevelkedett egykori gyerekből már nincs mindenki az élők sorában, egykori tanáraik közül is többen a templomvár falain kívül, a helyi temetőben alusszák örök álmunkat – számukra a hazajöttek virágot vittek és megemlékeztek róluk. „A virágok elszáradnak, de lelkünkben az irántuk érzett szeretet el nem hervad” – mondotta imájában a lelkipásztor.

Fekete Levente tiszteletes ünnepi istentiszteletét Máté evangéliumából vett igére alapozta: „Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Mint mondotta, az ima lelki kapcsolat a mulandó ember és a végtelen Isten, a bajban levő, kétségbeesett ember és a végtelen bölcsesség között. És ez nem csupán „palástos beszéd”. Aki nem csak testének biztosít pihenési lehetőséget, hanem lelkének is, az folyamatosan megújul, másként, teljesebben éli meg a mindennapokat. Hogy az ünnepelt korosztály, az ötvenévesek az időközben emelkedő akadályok ellenére megélhették e napot, ahhoz szükség volt szüleik szeretetére, tanítóik és tanáraik szellemi útmutatására és a gondviselésre is. Az elődök imái és hite is kellett ahhoz, hogy megtalálják útjukat, gyereket vállaljanak, szűkebb és tágabb közösségükért legyen erejük tenni – mondotta.

A templom bejárata mellett, az egyre szebb, egyre gyarapodó kopjafasornál felavatták azt, amelyik az 1972-ben születettek emlékét őrzi.