Pál Csaba ENSZ-békefenntartóként szolgált Szarajevóban, de a francia hadsereg tagjaként megfordult több afrikai országban és Afganisztánban is, általában békefenntartó küldetéseken. Innen visszanézve, tíz évvel a leszerelés után úgy gondolja, nem bánt meg semmit: ha elölről kezdené, ugyanezt tenné. Pedig az élet nem könnyű a légióban. Rejtő Jenő – bár nem szolgált az idegenlégióban – ponyvaregényeiben érzékeltetett valamennyit ebből, de hogy milyen egy egész télen át egy volt olimpiai stadion fűtetlen betonépítményében aludni (Szarajevóban történt ez), azt elmesélni is nehéz.

Felvezetőként elmondta: 1831. március 10-én Lajos Fülöp francia király alapította meg a légiót idegen államokból érkező férfiak számára. Kimondottan férfiak számára, ugyanis a légióban különböző „civil” szakmáktól eltekintve – orvosok, pszichológusok és jogászok – csak az erősebbik nem tagjai szolgálhatnak. A Francia Idegenlégió napjainkban kilencezer főt, 163 nemzetiséget számlál. Van egy magyar vonatkozása is a légiónak: Bercsényi-huszárok is katonáskodtak az alapító uralkodónak, s a mai napig létezik a IX. huszár-ejtőernyős alakulat a légióban – magyarázta az előadó, aki részletekbe is belement a légió történetét illetően. Azt is szemléltette: bármennyire is tisztességes egy katona, a politikai hatalom mindig a hadsereg fölött áll, ha az érdek úgy kívánja, akkor a karhatalmiakat belekényszeríthetik olyasmibe, amit nem szeretnének, ennek kapcsán az 1950-es algériai eseményeket emelte ki.

Út a légióba

A Gyergyóditróban született, Gyergyószentmiklóson nevelkedő, ma Sepsiszentkirályban élő férfi 1993-ban döntött úgy, hogy elmegy katonáskodni, az idegenlégióból 2008-ban szerelt le. „Tizenhárom évet tanultam, ha nem megyek légióba, akkor Kolozsváron maradok, és fizikatanár lehetnék most. Az volt bennem, hogy odamegyek, kipróbálom magam, arra nem is gondoltam, hogy végül 15 évet maradok. De ennyi idő után eldöntöttem: nem akarok azok egyike lenni, akik külföldön élnek, és mindig óbégatnak, hogy milyen rossz kint. Itthon sem rózsás a helyzet, csak úgy is kell gondolni – bár ez némiképp romantikusnak hangzik –, hogy van egy kultúránk, van egy népünk, és ezt nem szabad hagyni. Meg kell járni külföldet, körbe kell nézni, de vissza kell térni” – magyarázta a hazatérésének okát. Elmondta: lehet jó pénzeket keresni kint, csak sivárabb az élet. „Itthon kevesebb a pénz, de boldogabbak lehetünk” – mondotta.

A légióról egyébként először Rejtő Jenő könyveiből hallott, akinek csak úgy falta a regényeit. „Ma is megy a vita, hogy ponyva vagy műalkotás, amit Rejtő írt, egyértelmű, hogy ez utóbbi, nem csak a sztorizás miatt, hanem esztétikai vonalon is” – mondotta az ötletadó könyveiről. A franciákhoz úgy került, hogy talált egy címet, arra küldött egy jelentkezőlevelet, arra megjött a válasz, hogy mi szükséges. „Ha jól emlékszem, még egy hajtási jogosítvány is elegendő volt a személyazonosság igazolására. A személyim ugyanis elég furcsán nézett ki, a bátyám a személyiben lévő képemre valamiért egy tatárbajuszt rajzolt, azt ki akartam radírozni, és a fotó fele leszakadt. A kiutazás nem volt könnyű Franciaországba abban az időben, Csíkszeredában volt egy unitárius közösség, amely minden évben elment Taizébe az ottani híres ökumenikus találkozóra. Én tudatosan elkezdtem a gyergyói unitáriusok közé járni, végül sikerült rajtuk keresztül kijutni, Taizéből sikerült Párizsba úgymond lelépnem. Amikor ennyi idős voltam, mint ti, olyan »komoly« életcélom is volt, hogy Jim Morrison sírját egyszer felkeressem. A következő cél persze már a légió volt. Itthon nyolc évet tanultam francia nyelvet, de az csak annyit ért ott, hogy még az utcák neveit is angolul kérdeztem. Négy hónap alatt tanultam meg annyira, hogy már az ügyintézés is ment” – mesélt a kiutazás körüli kalandjairól.

A légióba nem egyszerű a bejutás. Kemény erőnléti és pszichológiai vizsga van, akinek volt három vagy négy betömött foga, azt már nem vették fel. „Volt a Cooper-teszt, úgy emlékszem, 12 perc alatt 2900 métert kellett leszaladni, azt most már nem tudnám megtenni. Kellett valamennyire úszni tudni, karkinyomás, fekvőtámasz is szerepelt az erőpróbák között, de a legfontosabb volt a testi és mentális egészség. Volt egy legenda is, a pszichikai teszt előtt súgták, hogy csak épp fenyőt ne rajzolj, inkább szomorúfüzet. Én Gyergyóban nem láttam, csak fenyőt, csak azért is azt rajzoltam. Akik körözés alatt álltak, azokat sem vették fel” – mesélt a regrutázása körülményeiről.

A gyerekek barátkoztak meg velük a leghamarabb

Bevetések a világ körül

Évente egy-két bevetésen, a 15 év alatt körülbelül 20–21 bevetésen vett részt. Két évet töltött Afrikában, berukkolása után, 1993–94-ben, a délszláv háború idején volt Szarajevóban, az bizonyult számára a legkegyetlenebbnek. „Nagyon hideg volt, rosszul voltunk felszerelve, úgy képzelem el, mint ami egykor a Don-kanyarnál vagy az Urál-hegységnél lehetett. Mínusz 25–30 fokok voltak, sátorban aludtunk nyári hálózsákban, lópokrócokat szereztünk, hogy ne fagyjunk meg. Amiket ott tapasztaltunk – a civil lakosság ellen elkövetett atrocitások –, nem mutatta, hogy Európa közepén vagyunk” – mondotta.

Haltak meg bajtársai, bevetés közben is, vagy egyszerűen autóbalesetben, ő maga is kapott egy repeszt a vállába, amely a mai napig benne van.

Eltérő kultúrák

Számos országban megfordult, Af­ganisztánban tapasztalta a legmélyebb szegénységet, ott az emberek nagy része középkori körülmények között él, kevéske vagyonuk van, ami nem ritkán mindössze egy-két állat, tehén vagy kecske. Afrikában sem jobb a helyzet, ott viszont még az is súlyosbítja, hogy a fekete kontinens lakói – az afgánokkal ellentétben – még dolgozni sem szeretnek. „Afganisztánban jó lelkületű emberek élnek. Afrikában megszokták, hogy minden csak segélyből áll, és nem kell semmit se csinálni. Az afgánokat – mármint az ott élőket – úgy láttam, mint minket ezelőtt háromszáz évvel. Nincstelen, de dolgos emberek” – osztotta meg tapasztalatait. Egyébként mindig azon voltak, hogy a helyi emberekkel felvegyék a kapcsolatot. „Mindig a gyerekek közeledtek hozzánk a leghamarább, Afganisztánban ugyanúgy, mint Afrikában. Az afgánoknál volt, hogy télen egy gyerek jött hozzánk, a lábán nem volt csak néhány pár zokni. A legkisebb ember nálunk, akinek a lába 42-es volt, adott egy bakancsot neki, a sok zoknival pont jó volt a 12 éves gyereknek” – érzékeltette, hogy mekkora a nyomor a háború sújtotta országban. „Mi, a légió, úgy álltunk hozzájuk, hogy ne legyünk dominánsak. Ellenben az amerikaiak nemhogy velük, hanem velünk szemben is meg akarták mutatni, hogy kik ők, minket is méregettek” – adott választ arra is, hogy miért nem rajonganak az amerikaiakért a világ távolabbi sarkain.

Az előadás végén Pál Csaba fotókat mutatott be a légióban töltött idejéről.