Csütörtök reggel szokásom szerint leültem a számítógéphez, hogy megnézzem az időjárás-előjelzést. Hirtelen furcsa érzés fogott el, mintha szédülnék. Mozgott velem a szék (kerekes), felnéztem a csillárra, és sejtelmem beigazolódását láttam, kilengett. Megpróbáltam a hangokra koncentrálni, a szoba sarkát figyelve. Tudatosodott bennem, hogy ez bizony földrengés.
A fal előre gyártott elemei között, a vakolaton végighúzódó, eddig is látható hajszálvékony repedések vonalai nem vastagodtak. Próbáltam megnyugodni, de készen álltam arra is, hogyha erősödik a rengés, akkor rohanjak biztos helyre, a zsaluzattal felhúzott központi magba, ahol az előszoba és a konyha van. Miután a csillár kilengése elcsitult, megnyugodtam. Majd hosszan elmerengtem magamban, és sorra előjöttek a régmúlt képei.
Főiskolás korom jut eszembe, amikor a kolozsvári építészeti főiskolán A. Negoiță professzor úr előadásait hallgattam a földrengésekről. Nem volt kötelező tantárgy, de engem nagyon lekötött, sajnos a tanár urat később Jászvásárra vitték dékánnak, és azóta (1969) nem láttam. Később M. Mihăilescu professzor, a beton katedra főnökének óráin figyeltem nagy érdeklődéssel. Néhány kollégájával együtt ő volt az, aki egy akkor új tömbházépítési módot dolgozott ki, és ezt többek között Sepsiszentgyörgyön is alkalmazták, például a Múzsák sétányon levő mamutblokknál. Ezt 1976-ban kezdték felhúzni, és ’78-ban fejezték be. Hát itt vettem én is lakást.
Addig egy négyemeletes tömbházban laktunk két építész szomszéddal együtt, akikből az egyik tervező, a másik kivitelező mérnök volt. Együtt éltük át a ’77-es földrengést. Én kirohantam a lakásból a családdal együtt. Úgy éreztük magunkat, mintha egy gyufásdobozban ültünk volna, amit valaki jól megrázott. Az udvar tele volt, hiszen mindenki kifutott, csak tervező barátunk állt mosolyogva az erkélyén, és onnan nézett minket nagy nyugalommal. Tudta, hogy nem fog összedőlni az épület...
Nekünk akkor már megvolt a szerződésünk a Múzsák sétány tömbházában épülő lakrészre. Akkor tartottak a hatodik emeletnél, és mi az építész szomszéddal – Faluvégi mérnökkel – átvizsgáltuk az épületet, majd a tervező megtette a megfelelő módosításokat (a vasalatokkal kapcsolatosan).
Azon a márciusi reggelen felhívott a főnököm, Bunika Mihály: Lajoska, azonnal várom a székház előtt. Akkor Misi bácsi volt a Kereskedelmi Igazgatóság igazgatója, ahol én a beruházásokat vezettem. Rettenetes napunk volt, nem tudom azóta sem elfelejteni. Mindenkinek megtiltotta, hogy bemenjen, amíg ketten végig nem nézzük az épületeket. A megrepedezett székház boltíves lépcsőházával kezdtük, majd folytattuk végig a teljes üzlethálózattal. Szerencsére akkor még nem voltak nagyobb épületeink, nem keletkezett nagy kár. A legszomorúbb látványt a Mikóval szemközt levő Péter Pista néven ismert önkiszolgáló élelmiszerüzlet nyújtotta, ahol bokáig ért a kiömlött áru.
Ibike kolléganőnk a legmagasabb épület nyolcadik emeletén lakott. Éppen fürdött a földrengéskor, és mesélte, hogy a végére nem maradt víz a kádban. Hát nem irigyeltem.
Másnap Bukarestbe rendeltek, hogy segítsek, amit lehet. Amit láttam és megtudtam, az egy rémálom volt, mely hosszú ideig kísért. De sokat tanultunk belőle. Előkerültek a titkos dokumentációk, próbáltuk ezeket megemészteni, de túl nagy falatnak bizonyultak. Aztán az ellenőrzéseink részleteit és jó pár megállapításunkat sajnos újból titkosították.
Anyagiakban a legnagyobb kár a szállítási minisztérium épületénél, a számítóközpontban keletkezett, a túlsúlyból kifolyólag. De volt sok más eset, ami szakmailag is elborzasztott. Csak néhányat sorolok: a Magheru úton egy tízemeletes ház azért omlott össze, mert az alagsorában, melyet garázsnak használt egy elvtárs, kivágatott egy tartóoszlopot, hogy a kocsija jobban elférjen. Egy másik épület tetejére a II. világháború idején légvédelmi ütegnek beton talpat öntöttek statikai mérés nélkül. A pártszékház ebédlőjében kivágták a tartóoszlopokat a főelvtárs útmutatásai szerint. A hetvenes évek elején több magas épület oszlopaiból kispórolták a vasalatot, mert ez volt az utasítás. Sorolhatnám még, de megállok, sok év távlatából is rémisztő.
Még érdekesebb, hogy miután a szakemberek a felmérések egy részét elvégezték és megállapították, hogy a helyreállítás több évbe telik, megkapták az ukázt, hogy arra nincs idő, a nyomokat három hónap alatt el kell tüntetni. Ekkor született meg a román szocialista építőipar legnagyobb találmánya, a „földrengésbiztos vakolat”. Ezzel burkoltak több mint 300 megrongált épületet, amelyek egy nagyobb földrengés alkalmával összedőlhetnek, mert az „antiszeizmikus” festék ugyan nem fogja megtartani őket. Munkahelyemen ezért vizsgáltam át mindig nagyon figyelmesen minden épület kezembe kerülő tervrajzait, olykor összetűzésbe is keveredve az akkori irányító elvtársakkal. Szerencsére volt köztük is olyan, akivel szót lehetett érteni...
Ami a földrengéseket illeti, az általam elolvasott többéves esettanulmányokból azt a következtetést vontam le, hogy a Richter skála szerinti 7-es fokozatot meghaladó, pusztító erejű földrengések nagyjából 37 évenként következtek be. Ezt mutatják a templomtornyok javítási időpontjai is. Ezért nyugtalanítottak a 2010-es évek, de szerencsére ebben az időszakban és azután is (a mostanival együtt) sok kisebb földrengés kiengedte a feszültséget, és így megakadályozta a nagyobbak létrejöttét. A törésvonal egyébként a Vráncsa–Kovászna–Sepsiszentgyörgy–Előpatak irányban halad alattunk, 140–160 km mélységben.
Dukrét Lajos
nyugdíjas építészmérnök
