Alkonyat csángó galuskával

Egész napos moldvai utazás után szombaton késő délután végre feltűnik Pusztina. Letérők után emelkedik az út a településig, az aszfaltcsík balra és felfelé az új katolikus templomhoz vezet, Nyisztor Tinka 285-ös számmal jelzett portájához pedig egy földúton lehet eljutni. Ez nem túl széles, jó is, hogy csak lassabban haladhat a járgány, mert közben rá lehet pillantani az út menti házakra, a moldvai csángó magyarok otthonaira.

Nyisztor Tinka rutinos, jó kedélyű vendéglátó, úgy fogadja az érkezőket, mintha mindannyian régi ismerősök lennének. Udvarán két ház is található, szépek és hagyományosak, nem túl nagyok. Picit hátrébb egy fedett, több asztallal ellátott rész várja az étkezőket, a tornácos ház mögött gyümölcsfák sorakoznak, zöldségeskert húzódik. Két kutya csóválja a farkát, szükséges mind a kettő, főleg a nagyobb, mert a sakál (aranysakál, szerk. megj.) a múltkor egyetlen portyázása során harminc tyúkot zsákmányolt. Súroló, a napnyugtát előkészítő fényben izzik a szemközti kisebb hegyoldal, rajta házak: balról egy épülő, termetes téglaház, szemben egy kisebb. Gyors séta az utcán, néhány lépésre egy kereszt található, alatta egy dombormű, ami egy nyitott könyv két oldalát jelenti: egyiken magyarul az olvasható, Jézusom, bízom benned!, míg a másikon ugyanennek a román nyelvű változata betűzhető.

Eközben Nyisztor Tinka portáján estebédhez készülődnek. Terítve az asztal, oda kerül a köményes pálinka is, ám a konyhában még javában sürgölődnek az asszonyok. Tinkának nővére, Margit segít, aki szintén otthonos a konyhában, nyugdíjazásáig cukrászként dolgozott, folyamatosan sürög-forog, hol kint, hol bent, és egyszer csak szól, kész a híres csángó galuska, találóbb nevén a „töltike” vagy „tőtike”, s bizony, érdemes azt lefényképezni. Egy hatalmas fazék „galuska” – szőlőlevélbe tekert, egyedi ízesítésű töltelék, ezért töltike – díszeleg a konyhában, ez igazi pusztinai gasztronómiai ínyencség. Előtte labodalevest tálalnak, füstölt hússal, majd utána következik a töltike tejföllel és máléval, azaz puliszkával. Az minálunk mindig jól sikerül, kitűnő, saját kukoricából, jegyzi meg mosolyogva Tinka, s már szeli a málét cérnával. Fogy is szaporán a moldvai csángó magyarok hagyományos étke, de marad még ráadás annak, aki kérne.

Szőttesek birodalma

Szürkül már, mire Nyisztor Tinka otthonát is megmutatja vendégeinek, megjegyzi: „ennél élőbb tájház nincs a világon, én is benne lakom”. Előbb saját szobájának ajtaját nyitja ki, ott dolgozik, ír, vezeti a levelezést, mostanság épp újabb kötetét készíti elő. Alvóhelye a tűzhely melletti „sut”, ez a helyiség legmelegebb része. Majd következik a tisztaszoba: néhai édesanyjának képe a falon – egyszer egy ide látogató felvidéki művész készítette –, s mindenütt szőttesek díszelegnek, a ház korokon átívelő autentikus ékességei. Elmondja, hogy a csángó szőttesek neve „észtre”, ez a román „zestre” szóból ered, míg a ládát, ahol e kincseket őrzik, észtrés ládának nevezik.

Moldvában kezdenek kiürülni a ládák, szükséges lenne, hogy az asszonyok szervezetten újra elkezdjenek szőni, s pótolják, míg lehet, a hiányzó darabokat. Közép- és hosszú távú terve ez Nyisztor Tinkának, ismeri a magyarországi jó példákat, mindazt, ami a Hagyományok Háza táján történik, s úgy véli, erre a mintára Pusztinán is be lehetne vonni néhány asszonyt ebbe a tevékenységbe. Így nem csupán a megrendelői igényeknek lehetne megfelelni – hiszen biztosított a kereslet ezekre a remek portékákra –, hanem a folytonosság is szavatolt lenne a csángó magyarok népművészetében.

A ház, illetve a szőttesek lajstromát követően megérkeznek a faluból a szállásadók, több családi házba vonulnak pihenni a kirándulók. Időközben mindent betakar a sötétség, ám a pusztinai, csillagos égbolt lenyűgöző, órákig lehetne nézni.

Pusztinai gyorsfénykép

Az otthonában éjszakázóknak még életéről, közösségének hétköznapjairól mesél Nyisztor Tinka. A Bákó megyei Pusztina hagyományosan magyar falu, egyike azoknak a moldvai, a Keleti-Kárpátokon túli településeknek, ahol továbbra is élő a magyar szó, ám tenni, cselekedni kell azért, hogy ez a helyzet javuljon. A rendszeres, állandó magyar miséért továbbra is folyamatos a küzdelem, alkalmanként és nagyon ritkán újra tartanak a templomban. A csángó magyar katolikusok számára egyelőre annyi bizonyos, hogy minden hónap utolsó vasárnapján fél kettőtől a bákói Szent Kereszt-templomban van magyar nyelvű szentmise, s aki csak teheti, a magyar lakosságú falvakból ünneplőbe öltözik és részt vesz ezen. Nyisztor Tinka szerint a magyar nyelvű vallásosság terén észlelhetők apró, jó irányú változások, küzdelmének igenis van eredménye, de sok víznek kell még lefolynia a Szereten, amíg Pusztinán, illetve a többi, csángó magyarok lakta településen is rendszeresen misézhetnek magyarul. A jászvásári római katolikus püspökség, a bukaresti apostoli nunciatúra és a Vatikán intézmény- és érdekrendszere között kell továbbra is folytatni a küzdelmet, ez bizony embert próbáló feladat.

A pusztinai imacsoport tagjai, az asszonyok csütörtök esténként Nyisztor Tinkánál találkoznak, ilyenkor rózsafüzért mondanak, s ha éppen készülnek valahová, akkor énekelni, imádkozni tanulnak, néha töltikét „csavarnak”, ha nagyobb gasztronómiai találkozóra mennek, akár 1000–2000 darabot is. Péntekenként a templomban gyűlnek össze szentségimádásra, énekelni, számukra ezek is felemelő és meghatározó pillanatok.

Emellett az imacsoportban részt vevő pusztinai asszonyokkal ellátogatnak erdélyi és magyarországi katolikus templomokba, részt vesznek a miséken, fellépnek, énekelnek, Nyisztor Tinka esetenként pedig a moldvai csángó magyarok életéről beszél. Rendszeresen járnak Csíksomlyóra, Kovásznára, nyáron pedig a Szombathely melletti Vassurányban, Zalaegerszegen voltak, Budapesten is több templomban énekeltek a misén, rendszeresen a néhai Regőczi István atya templomát keresik fel, ott jól ismerik, már szinte hazajárókként fogadják őket.

Nyisztor Tinka szerint Pusztina mintegy ezerkétszáz fős, szinte teljes egészében római katolikus vallású lakossága ugyanazokkal a megélhetési gondokkal szembesül, mint más moldvai vidéki települések lakói. A helybéliek tekintélyes része korosabb, nyugdíjas már, a fiatalabbak helyben nehezen találnak munkát, ezért sokan mennek külföldre, Nyugat-Európába, de a pusztinaiak ott is megállják a helyüket. A visszatérők vagy a visszatérés gondolatát latolgatók akár falusi turizmussal is próbálkozhatnak, s ha sikerülne újraindítani a népi szőttesek csoportos készítését, az nemcsak hagyományőrző, hanem munkahelyteremtő is lenne. És mint mindenütt, Pusztinán is az egyik legnagyobb társadalmi gondot az jelenti, hogy kevés a gyermek.

Amikor 2001-ben néprajzi tanulmányait befejezve Nyisztor Tinka a visszatérést választotta – doktori értekezését csak később, 2008-ban, immár pusztinai lakosként védte meg –, ő maga is arra gondolt, követi a csángó magyarok hagyományos életformáját, ám emellé megélhetési lehetőséget is kell kovácsolnia. A hely értékeire alapozva választotta a falusi turizmust, noha ő maga is azzal szembesült, hogy megélhetést teremteni nem könnyű feladat. A csángó hagyományok mellett a csángó gasztronómia – e témában több könyvet is írt – olyan egyedi vonzerőt jelent, amely iránt nemcsak a Kárpát-medencei, anyaországi magyarok érdeklődnek, hanem az erdélyiek, sőt, még a román ajkúak is. De a világjárvány miatt a pusztinai turistaforgalom nagyon lecsökkent, az idei szezonban is (ez főképp a nyári időszakra korlátozódik) nagyon kevés vendég érkezett, de így is jóval többen voltak, mint az előző években. Ez a megélhetésüket is érzékenyen érinti, Nyisztor Tinka azonban azt reméli, jövő nyáron több látogató érkezik majd Pusztinára. Az elmúlt időszakban számos pályázatot írt, különféle programokban vettek részt a magyar kormány finanszírozásával.

Ám hogy mit hoz a holnap, milyen jövő körvonalazódik? Nyisztor Tinka megjegyzi, nem tudhatjuk, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, s a Miatyánk sorát idézi, mondván, az imában is annyit kérünk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”...

Lételeme a vendéglátás

Vasárnap, csípős reggel. Újra talpon a házigazdák, ezúttal a reggelit készítik elő, túrós puliszkát tejföllel, folytatódik az ismerkedés Tinka konyhájának egyedi ízeivel, gyógynövénytea gőzölög a csészékben. Nyisztor Tinka nővére, Mátyás Margit ismét sürgés-forgásban, de két tálalás között még elmondja, ilyen alkalmakkor mindig jelen van, szeret segíteni Tinkának, mert ő is tanulhat tőle. „Ő többet tud, mint én – magyarázza –, de jól dolgozgatunk mi ketten, úgy járjuk, hogy a vendégek legyenek megelégedve”. „Én mondom – folytatja –, mi jól főzünk, szeretjük is készíteni a hagyományos ételeket, a tőtikét, galuskát, különféle leveseket, saláta- és labodalevest, gombóclevest, pityókalevest, amit a vendégek kedvelnek, én abszolút mindent szeretek csinálni”. Szeretnek és tudnak is főzni, teszi hozzá mosolyogva. Mátyás Margit már hatvan éve elment Pusztináról, férjével ötven éve házasok és Moineşti-en laknak, de mivel ő is pusztinai származású, rendszeresen és sokat járnak haza. Idén töltötte a hetven esztendőt, nem látszik rajta, mosolygós, akárcsak a húga. Amikor megkezdődik a turisztikai idény, mindig segít, „ő szól és én jövök”, s ha esetleg Tinkának el kell utaznia, akkor ő marad a vendégekkel, ellátja őket, megmutatja nekik a falut, a templomot. Még azt is elmondja, reggeli után készülődnek és sietnek, hogy indulhassanak Bákóba, magyar misére.

Tinka is pörög, megmutatja befőttjeit, lekvárjait, mindazt, amit az ősz folyamán télire eltettek, s azt is megjegyzi, az is előfordul, hogy ősszel pusztinai családtól, olyanoktól, akik üvegházat működtetnek, harminc kilogramm paradicsomot vásárol, és külön öröm számára, hogy a termény helybéliektől származik. Segítőivel aztán gyorsan elteszik télire, saját zöldségeivel együtt, csorbaízesítőként használják majd. El is ad belőle, mert van kereslet az efféle házias ízekre. Ilyesmivel is foglalkozik, mert jó lenne önellátónak lenni, a faluban megélni, legalábbis valamicske pénzt keresni. Ezt tudatosan csinálom – fűzi hozzá –, másokat is biztatva erre, hátha a jó példa másokat is erre ösztönöz. Eme esti és reggeli ellátás után a vak is láthatja, bizony Nyisztor Tinkának lételeme a vendéglátás. E megjegyzésre ő gondolkodás nélkül válaszolja: nekem minden lételemem...

Szent István követői

Vasárnap délelőtt, szentmise előtt, a pusztinai római katolikus templomban. Már gyülekeznek a tizenegy órakor kezdődő misére érkezők, az asszonyok hamarább elfoglalják helyeiket a templomban. Szent István kultuszát őrzik itt, e térségben ez az egyedüli templom, ahol változatlanul ragaszkodnak államalapító szent királyunk örökségéhez, ezt tükrözik a templom falképei is. Ez a legkeletebbi római katolikus templom, ahol ápolják még az államalapító király kultuszát, a legdélebbi a vajdasági Székelykevén található, magyarázza Nyisztor Tinka. Hatalmas, a székelyföldi katolikus templomokhoz képest egyszerűbb, puritánabb épület, melynek építését 1957-ben fejezték be. A pusztinaiak azóta Szent István követőiként imádkoznak e hajlékban.

Nyisztor Tinka csak röviden vázolhatja a templom történetét, ám arra még marad idő a mise előtt, hogy a látogató csoporttal együtt magyar nyelven énekeljenek és imádkozzanak az oltár előtt. Ó, Szent István, dicsértessél, menny és földön tiszteltessél! – e szólamokkal telik meg a templom, s a székely himnusz dallama is elhangzik. Ünnepi, felemelő pillanatok. Aztán kilépve a templomból, annak szomszédságában megmutatja Szent István mindkét fából faragott szobrát. Végül csoportkép, búcsú. A túracsoport egyik tagja, egy sepsiszentgyörgyi idős asszony még megkérdezi Nyisztor Tinkától, mi a különbség a gyimesi és a moldvai csángó magyarok között? Az egyik legfontosabb különbség az – hangzik a válasz –, hogy római katolikusokként melyik egyházmegye részét képezik: a gyimesi csángók a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartoznak, vagyis templomaikban magyarul miséznek, és biztosított számukra a magyar nyelvű oktatás, míg a moldvai csángók a Jászvásári Római Katolikus Püspökséghez, így településeiken a szentmise román nyelvű, s a magyar oktatásra is csak korlátozottan, délutánonként, általában a hivatalos tanórákon kívül nyílik lehetőség.

És ez bizony – eltekintve a néprajzi vonatkozású és más természetű eltérésektől, amelyeket a szakmabéliek hosszasan tudnának sorolni – nagyon nagy különbség: míg a gyimesi csángó magyarok számára a magyar nyelv használata természetes, moldvai sorstársaiknak továbbra is küzdeniük kell a magyar miséért és a magyar nyelvű oktatásért.