Itt van ez az albumszerű valami. Amikor én a legelső tanulmányi úton voltam a Zsil völgyében, nagy félve lerajzoltam a szurduki szorost. Itt volt a magyar—román határ. (mutatja a rajzot) Egy öreg magyar Zsil-völgyi ember kísért el oda. Ezt én félve beadtam, attól tartottam, valami baj lesz belőle. Akkor a drága Imreh Jóska azt írta rá: nagyon jó jegyzet. Vázlatokat is készítettem. ,,Kár, hogy olyan keveset rajzolt." Itt van a dátum: 1952. november 20. Ennek az lett a következménye, hogy vérszemet kaptam, s mindent lerajzoltam. És itt van a három nagy ember. (a kanapé hátának támasztja a nagy formátumú képeket) Dr. Balogh Ernő, Tulogdy János, Török Zoltán... Csokornyakkendővel járt, s amikor ki kellett néha ejtenie, hogy ,,elvtárs", mindenki röhögött magában, mert a kopasz feje búbja lila-vörös lett. Egy-egy szakszervezeti gyűlésen lestük, hogy mikor nem tudja kikerülni, s ki kell ejtenie ezt a szót: elvtárs. Olyan lett szégyében, mint a pulykakakas.

Az a sanda gyanúm, hogy volt itt valami kisajátítás. A Magyar Népi Szövetségben akkor szerepet játszóknak köszönhetően. Istenem, hát ez olyan, hogy most a család egyik tagja Luka Lászlónak akarja tulajdonítani a Bolyai Egyetem létesítését. A korabeli lapokat meg kell nézni, ezek közlik a letagadhatatlan tényeket. Az más, amikor megjelent a király aláírásával a dekrétum. Az megerősítette, szentesítette véglegesen a Kolozsvári Magyar Egyetemet. A Bolyai név, különben is, az későbbi, azt hiszem, ’45 decembere táján nevezték el.

A szép szentgyörgyi évek

— Kiesett a beszélgetésünkből a te sepsiszentgyörgyi ténykedésed. Jó lenne, ha ennek a szálait elkezdenéd úgy egymásba ölteni, hogy szép történelmi szövetet szőjünk belőle. Többek esetében tapasztaltam, mennyire fontos, hogy az elemi iskola első esztendeiben, sőt, az óvodában ki fogja meg a kezedet...

— Így van! Volt egy kitűnő igazgatóm, tartásos ember, Szőke Imre, erről 1957 nyarán meggyőződhettem, amikor az iskolai énekkarnak 35 perces Kodály-műsora volt. Olyan, hogy azt a kolozsvári Nagy István is meghallgatta, s azt mondta Ferencz Jenőnek, aki egyébként Domokos Pál Péter régi szakmabeli jó barátja volt: te vén bolond, hogy voltál képes ezt általános iskolai gyermekekkel elművelni?

— Bármiről beszélgetünk, földrajz, földtan, Bolyai Egyetem, a zene mindig ,,beleszól" beszélgetésünkbe. 1956-ról társalgunk, s egy zenei motívum valahonnét előcseng. Hogyan kerültél kapcsolatba a zenei élettel?

— Kodály Zoltánnak igaza van, hogy a zenei nevelést születés előtt kilenc hónappal el kell kezdeni. Ez, persze, jelkép. A szellemiség a fontos. Én hatéves koromban már rájöttem arra, hogy a református zsoltárok dallamait kívülről tudom. Olyan tizennégy éves koromban rájöttem arra, hogy a Chopin-valcereket tudom fütyülni, s a Beethoven-szonátákat is. Anyám zongorázott. Naponta gyakorolt — egy tanítónőnek sohasem árt, ha valamilyen hangszeren játszani tud. Nekem a kedvenc játszóhelyem négy- és nyolc-kilenc éves korom között a zongora alja volt, mert ott el lehet bújni, sokféle rekeszték volt, ahová millió dolgot be lehetett dugni, el lehetett rejteni. Azonkívül lelógott a zongorának a terítője, s az egy zárt világot alkotott. Ki lehetett oda rakni mindent, az az én birodalmam volt. És közben szólt a zene. Mikor a magyar rádiót a negyvenes évek végén hallgatni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy hohó, ezeket a dallamokat én ismerem! A dallamokat, a futamokat őriztem, s csak később tudtam ezeket összehozni a szerzőkkel.

Két vagy három évig tanultam hegedülni. Aztán ez kimaradt, de a lemezgyűjtés, az megmaradt. Nagyon érdekes volt, amikor én saját hegedű-előadásomat egybevetettem híres előadóművészekével. Az enyém egy csámpás, trampli valami volt. Elszégyelhettem magamat. A közismert Boccherini-menüett például.

Nos, Sepsin kiváló igazgató, jó kollégák közé kerültem. Órám volt a VII. osztályban. Bemelegítésként a mértékegységekről beszéltünk. Eközben mondtam, hogy lesz földrajzkör, ebbe jelentkezik-e valaki? És az egész osztály felállt. Ez rendkívül megható volt. Olyan, mint amikor a hadszíntéren önkéntest kérnek egy nehéz akció végrehajtására, s akkor az egész szakasz jelentkezik.

A kör tagjainak rendes, nyomtatott tagsági könyvük volt. Itt van: Kőrösi Csoma Sándor Földrajz Kör. Tagsági könyv. Sepsiszentgyörgy. Akkor még nem kellett ezeket a szövegeket jóváhagyatni a párttal. Ez a földrajzkör nagyon érdekes dolgokat művelt. 1956-ban közszájon forgott a forradalom, a Szuezi-csatorna, egyéb nemzetközi események, botrányok, na, hát nézzük meg, hogy mi is ez a csatorna. Egy tizenkét éves kislány, egy bizonyos Szánthó Vilma nevű hatodik osztályos tanuló elvállalja ,,a téma kezelését", de hozzáteszi, hogy ő nem fogja papírról olvasni. Csak szabadon hajlandó előadni. Ez megint egy olyan momentum, ami a csapathoz köti az embert. Az más kérdés, hogy ez a leányka később szociológiai felméréseket végez, tanulmányokat ír, s valahányszor a tanügyi főnökei bosszúból, büntetésből áthelyezik egyik faluból a másikba, errefel minden évben előrukkol egy-egy falumonográfiával. Kikerül amerikai egyetemre, ott tanít, s ma onnan jár haza vendégtanárnak Kolozsvárra. Mikor észrevettem, hogy abban a kis iskolában ilyen osztályközösség van, akkor azt mondtam, ez olyan hetedik osztály, ennek legyen kicsengetési kártyája. Ezek egyéniségek! Szabadon előadnak. Kutatóexpedíciócská­kon vesznek részt. Megtalálják Szentgyörgy legrégebbi házát. Szinte delíriumos izgatottsággal jönnek, hogy ők mire bukkantak. Bemásztak a házba, gerendafeliratokat találtak. És ez az indíttatás befolyásolta a későbbi pályájuk alakulását is. Végeredményben Gazda Klára, a Babeş—Bolyai Egyetem professzor asszonya 1959-ben vagy ’60-ban osztályfőnöki órára ,,lefoglalta magának" a ,,székely kapu" témát. Erről tartott előadást. Az ilyen témákra az ember lecsapott, és tovább bogoztatta vélük.

— És már akkor is ,,választottatok magatoknak csillagot", ami aztán későbbi mániáddá vált?

— Hát hogyne! Napfoltmegfigyelő kör volt ’57—58-ban.

— Szentgyörgyön nincs obszervatórium. Egy-egy magasabb kémény, ha van...

— Na jó, jó, ez olyan, hogy egy tizenéves gyereknek az nagy élmény, ha belenéz egy csőbe, s a Hold felszínén karikákat lát, látja az ottani hegyeket...

Hadd lássák a párt erejét!

— Nagyobb diákok közé mikor kerültél?

— 1958-ban. De ’60-ban úgy kirúgtak... Csak úgy porzott. Még az iskolából is kitiltottak.

— Az hogy volt?

— Az ’58—60-as években volt egy olyan posztsztálinista, nagyon kegyetlen időszak, amikor újra előtérbe került a származás dolga.

— Ez kollektivizálásfüggő volt?

— Feltétlen. De a második roham már a kisiparosokat is célba vette. A nép ellenségének számított már a magánipar, a kisipar is. Pédául a mai nagyenyedi lelkész, Pásztori Kupán István akkor volt tizenegyedikes, és szóban lejött az utasítás, hogy a papi, kisiparos- és ügyvédgyerekeket úgy kell kezelni, hogy valamilyen tantárgyból az érettségin meg kell bukniuk. Kelljen még egyszer érettségizniük, hogy lássák a párt erejét. Ezen most nevetünk, de így volt. 1960 júniusában leszaladtam Pásztori bácsihoz, az órásmesterhez, akiről tudtam, fiatal korában tagja volt a Kommunisták Romániai Pártjának. Azt mondtam, hogy az Isten megfizeti, Pásztori Gerit el fogják vágni, megjött erre az utasítás. Menjen fel, s mutassa meg a régi párttagsági könyvét Szabó Toncsi elvtársnak. Nekem a jóember azt mondta: Tanár úr! Én? Ezeknek? — De elvágják Gerit! — Vágják el! Én nem azért verettem magamat annak idején, hogy a fiamnak most protekciót szerezzek!

Mind a három fiából református pap lett. Geri tényleg kétszer érettségizett, s vele gyütt Kökösi Mária is, Kökösi Kálmán unitárius lelkésznek a leánya. És a fiúk közül hiába volt Geri a legjobb!

— És végül is akkor miért raktak ki téged az iskolából?

— Sok minden történt. Az első botrány, az egy karácsonyfa-állítás volt. 1958 decemberében. Akkor ugyanis nem volt karácsonyi szünet, nem engedték haza a gyermekeket az internátusból. A karácsonyfa szót sem lehetett kimondani. Szilveszter Gizi néni káromkodva jött be a tanáriba — ő volt a párttitkár, de egy karakán tanítónő, akinek ez volt a szavajárása: aztán a fene a pofátokat! —, nos, ő mondta a kollégáknak: ,Nehogy nekem az ablak elé állítsátok a karácsonyfát, mert fel kell jelentselek!

Engem tényleg bőszített az, hogy ennyire embertelen legyen egy rendszer, hogy a legsérülékenyebb korban lévő, tizenéves leánykák a családhoz ne mehessenek haza karácsonyestére, hanem a bentlakásban kell ülniük. Arról nem is beszélve, hogy a következő napon került sor kötelezően a vasárnapi foglalkozásra. Én akkor délután hazajöttem, itt, a kertben az egyik fenyőfának a hegyét levágtam, a hátizsákba betettem, összeeszkábáltam deszkából egy karácsonyfatalpat, elvettem a gyertyát és a hazai gyertyatartót, hét színes gömböt, elmentem az üzletbe, vásároltam egy kiló édes bambucot, szereztem angyalhajat, s amikor a nagy tanulószobából lementek a diákok vacsorázni, akkor a földrajzszertárból, amit úgy hívtak, hogy ,,kuckó", bementem a tanulóterembe, a fát elhelyeztem az asztalra, feldíszítettem, s amikor láttam, hogy a kantinból az udvaron keresztül kezdenek visszaszállingózni a leányok, akkor gyorsan meggyújtottam a gyertyát, és iszkiri!, elhúztam a csíkot.

— Ez volt az igazi angyaljárás...

— Így van. Én azóta sem bántam meg. Mert később szidtak, hogy ilyen-olyan butaságot csináltam. De elképzeltem, hogy százvalahányan feljönnek azzal a szomorúsággal, ami egymással összezárva ellepi az embert, és akkor a leoltott villanyú teremben fényt látnak, s az a fény, a láng libeg-lobog, mert így ég a gyertya, hát ezt az örömet meg ne szerezni...

— Mi lett a következménye?

— Ez nem volt elég. Kéthetes kirándulást szerveztem. Igaz, hogy visszaéltünk az IMSZ-szel. Engedélyt nem lehetett szerezni, mert akkor adták ki parancsba, hogy csak Moldvába lehet kirándulni. De ezt egy sportklub segítségével kijátszottuk, s még utazási kedvezményt is szereztünk. Hát Kolozsváron olyan emberekkel találkozhattak ezek a gyerekek, mint Borbáth Károly, aki az Óvárba vezetett. Kelemen Lajos, a Házsongárdi temetőben volt velünk, Keöpeczi Sebestyén József a Farkas utcát és a Farkas utcai református templomot mutatta be, László Dezsőné, aki orgonakoncertet rögtönzött nekünk a Farkas utcai templomban, és elmentünk egy képzőművészhez is, és ez Nagy Albert volt. Nagy Albertet 1958-ban emberszámba sem vették. Én, amikor elmentem hozzá, azt mondta: De kérem, hozzám nem szoktak iskolás diákokat hozni! Akkor mindenki Gy. Szabó Bélához ment. Azt viszont állítom, hogy Nagy Albert padlásműtermében láthattuk, mi az, hogy látvány és látomás... Persze, akkor még a Rózsikaédes nem jelent meg. Nem tudtam, hogy ennek a Nagy Albertnek milyen kiváló képessége van, hogy a kép születését élőszóban, élményt nyújtva el tudja mondani.

És — horribile dictu! — képzeld el, mekkora botrány lehetett ,,pártunknál", ahol a pártkabinet vezetője akkor Sándor Éva elvtársnő volt, és neki a húga, Szabó Mária hazament, és elmondta, hogy ő istentiszteleten vett részt Magyarvistán, s hogy a presbiterek helyén ült az egész csoport, velük szemben a gyöngyös pártás vistai lányok, s őket Szallós Kiss Ferenc református lelkész — most is él — köszöntötte.

Ez volt a második jelenésem. És volt még egy húsvéti is...

(folytatjuk)