Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött — egyszer csak kinőtt a földből, és ott volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj. ,,De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak.
Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben." ,,Ne vágyódj el, Fenyőke — szólította meg a közeli kis patak —, én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön" — csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését. ,,És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? — kérdezték a gombagyerekek, akik a kis Fenyőke tövénél bújtak ki a földből. — Ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban?" E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön, és így szólt Fenyőkéhez: ,,Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak, és ágakkal dúsítlak — csak légy türelemmel." A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsátott enyhítő meleget a didergő tájra. ,,Még te is boldogabb vagy, mint én!" — mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. ,,Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni" — panaszkodott búsan Fenyőke. ,,Ó, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábam már úgy elfagyott, hogy ha a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szállnom a költözőkkel melegebb vidékre" — sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől. ,,Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol az emberek laknak? Talán ott nincs ekkora hideg, és talán még valami ennivalót is adnának." ,,Láttam én már kalickát, amiben kismadár volt — felelte az ökörszem. — És én nem akarok rab lenni, még ha finom falatokkal tartanának sem. De azért már jártam arra egyszer ilyen hideg időben. A házak ablakpárkányaira morzsát szórtak az emberek, ők maguk pedig — láttam, mert meglestem — összegyűlnek, roskadásig megtelt asztal áll a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagok. Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott." ,,Tudod, mire gondoltam? — vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke. — Arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk, a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek" — vágyakozott Fenyőke.
Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát. Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől, és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták, és angyalok kara lebegett körülötte.
A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt, és megkérdezte: ,,Hát te, kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született?" ,,Ó, én nem is tudom — állt el a szívverése is Fenyőkének. Mióta megszülettem, nem szeretek egyedül lenni, olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt, a hideg, néma árvaságban." Az angyal figyelmesen hallgatta a kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott. Teljesüljön hát a vágya, / Legyen ezüst minden ága. / S legyen a jó emberek / Szép karácsonyfája.
Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét benne, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Ekkor még egyszer megszólalt a kisded: ,,Te kis fenyő, most már sohasem leszel egyedül. Megnősz, és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni."
A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de Fenyőke szívét a csodálatos látomás ígérete melengette.
Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt, ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis fenyőcske bújt ki a gyökereiből. Mindegyikük ezüstágakkal nyújtózkodott a világ felé. Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy ágaira aranydiót, piros almát, fényes szaloncukrot, csillogó angyalhajat aggatva, gyertyalángnál örvendezzen a maga gyermekeivel együtt a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fénynek.