A Háromszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület kisbakancsos túracsoportjának tagjai ezúttal jó messzire elutaztak, túravezetőjük, Gáspár László Zsolt különleges vonatozást szervezett számukra, északra, egészen Máramarosszigetig, hogy ismerkedhessenek a környék látnivalóival. Nem mindennapi e kalandozás, melynek az is célja, hogy minél többen felismerjék, nem csak autóval, hanem – esetenként legalábbis – vonattal is érdemes útra kelni, ráadásul a régi szerelvényeken való zötykölődés közösségformáló ereje vitathatatlan. Máramarosszigetig van is, amit zötykölődni, ám az éjszakai utazás a hálókocsis élményt is lehetővé teszi, s a hat évtizedes, patinás vagonok bizony ma már ritka látványosságnak számítanak. Persze, Máramarosszigetet és környékét – akár a tágabb értelemben tekintett Máramarost is – mindenképp érdemes felfedezni, hiszen egyedi, varázslatos térség. A falvakban jobbára vendégszerető, nyitott lelkű emberek élnek, akikhez bekopogtatva barátságos, emberi fogadtatásban lehet része a vándornak – ezt már a túravezető meséli a Máramarossziget szomszédságában lévő, Várhegy-tető környéki tisztáson, ahonnan a környék hegyei késő délután, borús időben is szépen derengenek.

A ködben viszont alig lehet tájékozódni, a túrázók éppen csak látják egymást. Egyszerre sejtelmes és félelmetes, hiszen a barnás, késő őszi fűtengerben elfogy a jelzett ösvény, a Kopaszkő és a Cigánykő tájékán keresni kell a folytatást, s a szakadékos rész környékén csak egy vézna erdei útról gyanítható, hogy talán jó irányba vezet. A köd mindent beborít érzéketlenül, pedig jócskán lenne látnivaló. A mindenkor vidám, csodálatra méltó gyermekeknek így be kell érniük korábbi élményeikkel, például azzal, ahogy Kabolapatak településtől távolodva (román nyelven Iapa, és közigazgatásilag Máramarossziget része, de az oklevelek 1319-ben említik először Kabalafölde néven!) felbukkan a hamisítatlan máramarosi tanyavilág, egymástól mind távolabb lévő házakkal, dombokkal, völgyekkel, s mindez őszi pasztellként. E táj persze eleven, a telente emberpróbáló környék házai ma is lakottak, s a faluvégi szomszédoknak bizony jó sokat kell menniük, hogy egymáshoz bekopoghassanak. Egy ilyen peremvidéki házban lakik a hetvennyolc esztendős, tiszta tekintetű és barátságos Vasile Grigor is, aki udvarába tessékel néhány túrázót, s almával kínálja őket. Valóságos almatengerből meríthetnek, annyi az összegyűjtött, zamatos, sárgás és pirosas alma, hogy akár a környék folyóját, az Izát is rekeszteni lehetne vele, s ő csak mondja, vegyenek, vigyenek bátran belőle. Még a becenevét is elárulja – Pilanda –, s amikor búcsúznak tőle, még hoz néhány túlérett körtét, s mondja, vigyék azt is magukkal, jól fog majd az úton. Aztán később, a nap végén ismét e porta előtt halad el a csapat, s a fiatalos öregúr ezúttal a szemben lévő kertből integet, tehene mellől, s vele szemben fia, Vasile tölt almapálinkát a megfáradt gyaloglóknak, a gyermekeket pedig újra gyönyörűséges almával kínálja. Ötliteres flaskájával áll a kapu s terebélyes gyümölcsösük, igazi almaparadicsomuk előtt, nehéz utakra szabott terepjárója mellett – itt csak efféle járgányok közlekednek –, s csak tölti, tölti rendületlenül a nedűt, és koccannak a poharak.

És bár korábban a köd eltakarta a messzeséget, a távoli helyeket, e fáradtságot nem ismerő apróságok most mégis megismerkedhettek valami egészen különlegessel: a jó lélekkel kínált máramarosi almával. Zsebükbe, hátizsákjukba is pakolhattak, amennyit csak akartak, s a gyümölcs aromáját fokozta a Grigor család két tagjának, apának és fiának a mosolya. És ez bizonyosan minden fáradtságért kárpótolta a Máramarosszigetet és környékét érdeklődéssel szemlélő gyermekeket, noha egyelőre csupán rápillanthattak e térségre, annak mélyebb rétegei rejtve maradtak. Később felismerhetik majd, hogy az almás kiránduláson történelmileg és társadalmilag egyaránt zaklatott térben barangoltak, ahol a múlt és a jelen hasonlóan súlyos. Megértik majd, hogy a vonatablak alatt kékesen, szürkén, zöldesen kanyargó Tisza miért, hogyan választhatott el két különböző világot, miként jelenthette e folyó háború és béke határvonalát is. S az érdeklődőbbek megtudhatják azt is, hogy e történelmi, egykor számos magyar és zsidó embernek otthont adó város miként alakulhatott át egy zilált évszázad során. De még ráérnek, számukra most elegendő bizonyosság és élmény a feledhetetlen máramarosi alma íze...