De ennyi erkölcsi kárpótlást ítélt meg az Emberi Jogok Európai Bírósága azoknak, akik a számukra kedvező végleges bírósági határozat dacára 33 év után sem kapták vissza a kommunista rendszerben elkobzott ingatlanjaikat. Ezúttal 53 személyről, illetve családról van szó, akik a visszaszolgáltatás megtagadása miatt beperelték a román államot. És az államnak fizetnie kell, ez esetben összesen bő félmillió eurót. De voltak még ilyen perek, 2020-ban például 15,5 millió eurós kártérítésekre ítélték Romániát Strasbourgban. Ez két év alatt 16 millió euró, közel 80 millió lej, amiből kitelt volna például a kisnyugdíjak emelése vagy más olyan intézkedés, amellyel valóban segítené az embereket a kormány.

Ebben a minden jóval megáldott országban ugyanis rosszul élünk: az elmúlt években egyik válságból a másikba estünk, ki sem lábaltunk az egyikből, amikor már nyakunkon volt – van – a másik. A mostani inflációért és az energia­árak robbanásáért Klaus Iohannis államfő Putyint és az általa indított ukrajnai háborút hibáztatja, pedig a román politikai osztály a felelős azért, hogy az Európai Unió legmagasabb gazdasági növekedése mellett itt fenyeget a legtöbb embert a szegénység: tíz gyermekből négyet és a felnőttek közül is minden harmadikat. Nem az orosz nagyhatalmi törekvések alakítottak ki olyan viszonyokat Romániában, hogy a kőolaj- és energetikai társaságok, multinacionális cégek rekordmértékű nyereségeket zsebelnek be a számottevő hazai kitermelés után, miközben a lakosság 95 százaléka retteg a fűtésszámláktól: ez bizony a román kormányok sara. Ahogy a visszaszolgáltatások elhúzása, a már visszaszolgáltatott ingatlanok átadásának megtagadása, a restitúciós határozatok folytonos megtámadása is. Rengeteg perben elmarasztalták már az országot emiatt, és minden alkalommal felszólították, hogy rendezze szénáját, mégsem teszi. Inkább fizet.

Ezek után még undorítóbb azt hallani, hogy a nyugdíjakat csak olyan mértékben emelik, ahogy azt a költségvetés megengedi. Vajon miért nem halljuk ugyanezt az érvet akkor, amikor katonai kiadásokról van szó (ezek nemzeti össztermékhez viszonyított arányát épp most növelik jelentős mértékben, 2 százalékról 2,5-re), vagy amikor egy protekciósan kinevezett igazgató havi 7500 eurós lakbérét térítik meg pusztán azért, mert nem hajlandó az ingyen rendelkezésére álló (és fényűző) szolgálati lakásba költözni? Miféle költségvetés az, amelyből drágább szolgálati járművek vásárlására futja, mint a német rendőrségnek, de a kórházi betegek ellátására fordítható (eleve alacsony) összegeket hét éve nem növelték meg? És ezek a kincstári propaganda szerint még a bőség esztendei voltak...

Számtalan példa van arra, hogy miképpen szórja a közpénzt az állam, arra azonban már jóval kevesebb, hogy milyen okosan használja fel polgárai javára az adóbevételeket. A beruházások kínkeserves lassúsággal haladnak (már amelyik épp nem áll, torpan, késik vagy toporog), és ami valahogy, a sokadik határidőre elkészül, arról is villámgyorsan kiderül, hogy magas ára ellenére pocsék minőségű. Mint a kormányzás.

Borítókép: Pro TV