ahogy megébredt a hajnal,
a világba iramodtak,
mintha álmok lettek volna.
Talán csak én láttam őket,
ahogy hegyről hegyre szöktek,
tajtékjuk a fényes ég lett,
talán csak én láttam őket.
Másnap este tüzet raktam,
úgy vártam a vad lovakra,
de csak szél jött, s kacarászva
a tüzem az égre kapta.
Lovak útján röpült a tűz,
álom hullott idétlenül,
éreztem, hogy körbe-körbe
boszorkányos setét terül.
Sokszor vártam, nem jöttek el
– azután már csak más látta –,
elindultam álom-kancán
megnyűgözni a világba.

Ha már...
Ha már nem lépsz mérföldeket,
minek neked ez a csizma;
inged-gatyád vágd a szélbe,
borodat a föld beissza.

Tisztább léssz bárki fiánál,
kire szentek s barmok vártak,
nem jele, tanúja voltál
a fölröppentett csodának.

Az álom...
Az álom egyre nehezül,
kásás hó húzza az ágat,
így fagy rá a napjaimra
minden, mire nincs bocsánat.

Ki muzsikál legbelül, hogy
így szikrázik kint a bánat,
jégborostyán-kőpáncélban
minden, mire nincs bocsánat.