Rendezgetem egykori levelezésemet, abban a reményben, hogy néhány dobozban a padlás valamelyik zugában talán megmaradnak, s esetleg néhány évtized múlva, amikor már történelem lesz a ma és a közelmúlt, talán mondanak valamit valamelyik „maradványnak”. Így került a kezembe a szentivánlaborfalvi születésű dr. Zajzon Antal medgyesi belgyógyász főorvos barátom levele, amelyet abból az alkalomból írt, hogy megkapta az Életünk kórtörténete című könyvemet. Ebben a könyvben röviden a gyermekkorom idején, a középiskolában elöltött négy év alatt, majd az egyetemi hat évben történteket írom meg, de ablakot nyitok a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti egyetem, később főiskola sorsára is. Ehhez csatoltam még tíz, több-kevesebb egyetemi büntetést elszenvedett kollégám visszaemlékezését is.
Medgyes, 2008. szeptember 9. – írja a levél dátumát Anti, majd a megszólítás után így folytatja: „Nevezetes nap szeptember kilencedike. Ma kaptam meg a leveledet és a könyvedet, amelyek különösen megörvendeztettek, mert ilyeneket nem mindennap kapok.”
Aztán úgy látszik, őt is elragadta a könyvben olvasott emlékezési láz, mert így folytatja:
„De nemcsak ezért nevezetes ez a nap számomra, mert ma kaptam kézhez az érdekes és értékes könyvedet, hanem azért is, mert ezen a napon ismerkedtünk meg a »felszabadító Vörös Hadsereggel«, a T34-es tankokkal és a bürgeri szandálos, első világháborús puskát viselő, kertek mellett lézengő kísérőikkel. Elnézésedet kérem, ha kissé részletesebben írok e napról, amely elég meghatározó volt családom további létében.”
*
„Szeptember 8-án este megpakoltuk a hosszú szekeret, menekülni akartunk, de az ágyúzás miatt az éjszakát a pincében töltöttük. Már akkor este kilőttek néhány állatot dr. Szentiványi Gábor csordájából, amit az oroszoknak szántak, de a többit arra való emberek elhajtották Szentgyörgy felé. Reggel az udvaron állt a szekér. Az öreg szomszéd, Daragics Mihály bá forgolódott körülötte, s közben bikfalvi ismerős menekülők is beálltak megpihenni az udvarra. Úgy számítottuk, hogy reggelizünk, s indulunk mi is.
Reggelizés közben hirtelen lódobogás hallatszott be, s kinézve vágtázó orosz előőrsök tűntek fel. Mert meglátták az udvaron lévő szekeret, megálltak, s »Igyi szudá!« – magukhoz hívtak. Az egyik mutatta a karján az óra helyét. Mi úgy értettük, arra kíváncsi, hány óra van, és az út porába rajzoltuk az órát. Éppen 9 óra volt. Utána vágtázó kozák csapatok özönlöttek olyan sokan, hogy csodálkoztunk, hogy nem verik le egymást. Azután csörtettek a T34-es tankok mintegy 5 órán keresztül. Miközben mi, gyermekek egy-egy szál virággal üdvözöltük őket, a szekérről mindent az udvarra hajigáltak, a szép lovainkat befogták, és szekérrel együtt elhajtottak.
Nagyon humánus fogásként az istállóban hagytak egy csont-bőr sovány lovat, amelyik a két szép csikónkat is megfertőzte...
Délben visszavágtatott az előőrs csapat, a lovakat megkötötték az udvaron, s a gabonás padlásáról csebrekben hordták a lencsésárpát nekik (40 mázsa termett akkor nyáron). Hiába magyarázták a felnőttek kézzel-lábbal, hogy nem jó, a muszkák – akik egyébként rendesen viselkedtek – nem hallgattak rájuk. Úgy emlékszem négy ló felfúvódott, s reggelre a kapu előtti sáncba került megdögölve. Nagy meleg volt, de az elhúzatásuk csak a parancsnok jóváhagyásával történt meg. A Malom utcából a Feketeügybe hengerítették a lótetemeket. Ilyen foglalatosság közepette eltűnt a kis fonott dobozból az a néhány családi ékszer, ami volt, s ami többet ért, mint a szekér lovastul, új hámostul.
Kb. 14 órakor ebédeltünk. Ilia, a szolgánk a ház küszöbén ült, amikor orosz Rata repülőgépek hangját hallottuk. A gépek leereszkedtek, s olyan sortüzet adtak le, hogy még az udvaron lévő fenyőfa ágait is megszaggatták a golyók. Én Iliát úgy belöktem a küszöbről, hogy elterült a konyha közepén. Kis idő múlva hallottuk a Feketeügyön túl a nekünk szánt bombák robbanását. Egy csűr leégett, egy ember meghalt a faluban, egyéb kár nem történt. Estefelé gyalogos muszkák jöttek, partizánokat és németeket kerestek. Felforgatták az egész házat, kiürítették az összes fiókot, s tönkretették a fényképeinket és a műkedvelő zenekar nálunk tartott diplomáit, érmeit. A nálunk lévő Daragics Miska bácsit előreküldték a gabonás padlására, s úgy mentek fel ők is. Ott észrevettek egy tekercs dróthálót. Fekvő embernek gondolták, s a táros puskájukkal szitává lőtték.
A szomszéd telek is nagy volt, a kert tele gyümölcsfákkal. Oda kb. 20 ciszterna állt be. Ide hozták Kézdivásárhelyről a Csavar Emil likőrgyárából a több tonna finom likőrt és bort. A részeg katonák arra köteleztek minket, ott bámészkodó gyermekeket, hogy konzervdobozokból mi is kóstoljuk meg az italokat. Mi nem voltunk hozzászokva, mint a rétyi gyermekek, hirtelen elszédültünk, s nem akartunk többet inni. Ezért jól seggbe rugódtak. Azután velük együtt lefeküdtünk a nagy szalmakazal tövébe, s jót aludtunk. Arra ébredtünk, hogy rakétáznak az oroszok. Szerencsére nem gyulladt meg a szalmakazal. Éjjel egy órakor felszedelőzködtek s elmentek Brassó felé. A rakétakilövő pisztoly, egy Manlicher puska ott maradt. Ezek, meg 10 kg Trikettő s egy 750 köbcentis Zsindapp sorsa már más iromány tárgya. Ez volt az 1944. szeptember 9-i emlék dióhéjban.”
*
„Régóta készülök egyet-mást írni néhány laborfalvi emberről, hiszen nagyon sok emléket őrzök magamban. Érdekes, hogy a tragikus dolgokat elfelejtettem, de a komikusak megmaradtak, s le is fogom írni, ha a pacemakerem megengedi. Sokan nem tudjuk, mikor jön közbe valami (a korban benne vagyunk).”
Hát úgy látszik, rakoncátlankodni kezdett a pacemakere, mert nemsokára azt hallottam még Laborfalván élő öccsétől, hogy „Antal meghalt”, s így magával vitte – mint oly sokan mások is – az emlékeit. Szomorúan vettem ki a levelek közül ezt a 14 évvel ezelőtt írtat, amelyben a 12 éves gyermek 16 óra tapasztalatait veti papírra 64 év távlatából a minket „felszabadító” szovjet katonák Laborfalván viselt dolgairól. Egy porszem, egy nagyobb mozaik apró darabja, de igaz történelem. Sok ilyenből állhatna össze 1944-ben történt „felszabadításunk” története.
*
Aztán ír még egyebekről is, miután figyelmeztet arra mint sérvműtét előtt állót, vigyázzak az érzéstelenítéssel, nehogy úgy járjak, mint ő. „Szegény Nagy Béla (köztem és közte végezte az egyetemet, aztán aneszteziológus orvos lett Medgyesen) egy csigolyával fennebb adta a régi törés miatt, s egészen a nyakamig megbénultam. Intubációt metszett, s úgy lélegeztettek 9 és 15 óra között. Így is csak orvosok s cigányok járnak. De még így is jobb, mint ahogy András nagybátyám járt Rétyen. Ő nem ment fel a leánya esküvőjén a templomba a januári hidegben, otthon várta őket, csakhogy mire hazaért az esküvői nép, ő tort parancsolt. Nyugodjon az összes rétyi rokonom!
Befejezésül megemlítem a rétyi rokonok vasárnapi látogatását. Akkor értesítés nélkül hajtottak be felnőttestül, gyermekestül, de a szekérládák tele voltak a köményestől a levágott tyúkig, a sárgatésztától a hosszú laskáig mindennel. Nem hozták zavarba a háziasszonyt. Hol vannak már ezek a szokások? De hol a rokonszeretet? Ha valami szükség volt, azonnali megoldást hozott az összetartás.
Ne haragudj a sok locsogásért, de miután átnéztem a könyvedet, valahogy kikívánkozott belőlem is az emlékezés. Neked mint íróembernek nem lesz gondod az olvasással, egyes dolgok megjegyzésével, megértésével. Kívánok jó egészséget, szerencsés műtétet, Lenkének kezét csókolom, téged ölellek. Anti”
*
Egy percig forgatom a vastag levelet és gondolkodom. Tényleg, hova lett a rokonszeretet, a régi szokások? Hová lett az összetartás, az egymás gondjainak a felvállalása és a segítőkészség? Eltűntek azok is, mint ahogy eltűnt öreg Daragics Miska bácsi, akinek a halotti bizonyítványát valamikor a hatvanas évek közepén még én állítottam ki, s vele együtt eltűntek a levélben szereplő medgyesi orvoskollégák mind. Bár mind székelyek voltak, mindannyiukat medgyesi szász – de erdélyi – föld „ringatja mélyen”.
