Görbe sorokkal ír egyenest a Jóisten — tartja egy ír közmondás, amit igazol az élet és az a számos szerencsésen összecsengő körülmény, amelynek jóvoltából a Székelyföld túlsó szögletéből származó társulat Magyarkanizsán vendégszerepelhetett.
Köllött ehhez — az égiek áldásán túl — egy hamarjában lerendezett időpont-egyeztetés, egy adag jó szándék, meg az az állhatatos munkabírás, szent megszállottság, amely — mint döbbenettel elegy tisztelettel tapasztaltuk — az Osonó Színházműhely minden tagjára egyformán jellemző. Nagy kár, hogy az a fajta szolgálat, a szakma iránti alázat, amit ezek a fiatalok és vezetőik képviselnek, mind ritkább attitűdje a színházi berkekben élőknek-alkotóknak.
Egy nagyon sok szempontból sikeres szerbiai turné és egy belgrádi megmérettetés után, a kéthetes intenzív munka, utazás minden fáradalmának ellenére a lelkes társulat úgy vállalta a magyarkanizsai fellépést, hogy másnap hajnalban már hazafelé fordítják a szekerük rúdját, és tizenkét órás buszozás után érnek révbe.
Azt már régebbről tudtuk, tapasztalhattuk hogy a mások által sokszor eltemetett, de időről időre főnixmadárként megújhodó, igényes mozgásszínház, a kiútkereső színházi nyelvezet újrafogalmazása valami oknál fogva a határon túli magyar közösségeink alkotói körében karakteresebb, és sokszor bizony értékteremtőbb, mint a hasonló zsánerű anyaországi próbálkozások, amelyek legtöbbször a modernkedés kétes fényű zománcával futtatott produkciók talaján maradnak. A magyarkanizsai közönség reményeit a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely előadása nem cáfolta.
A Cnesa kamaraszínpadán egy nem mindennapi igényes produkciót láthatott a kanizsai és környékbeli közönség. Az előadás a kísérletezés bevallott szándékával, gondolatébresztő céllal úgy szólította meg a publikumot, hogy közben tág teret biztosított a szubjektív értelmezésnek. Nem szájba rágni akart, hanem nagyon is széles határmezsgyén vezetni a közönség-közösség (?) tudatát, olykor elengedve a publikum kezét, csapongani hagyni, tétovázni, el-elbizonytalanodni, majd saját lelkünk válaszára ráébredni, a csöndben a megváltottság katartikus magányában révbe érni. A vizuális improvizációkból álló epizódokat bravúros ötletekkel, képi és hanghatásokkal ötvözte az előadás rendezője, Fazakas Mihály, akinek értő szándéka és színházi szakértelme végig erősen jelen van, kiérződik a Bolyongás felépítettségén és a tizenéves szereplők profi táncosokat idéző sallangmentes, letisztult játékán.
A Kárpát-medence két távoli csücskének nyelvezete — emberi és színházi értelemben is — azonos, ezért csöppet sem meglepő, hogy ugyanolyan kérdésekre hasonló válaszokat találunk, hogy létünk miértjei itt is olyan húsba vágón hangsúlyosak, mint tőlünk csaknem ezer kilométerre. Hamvas óta tudjuk, hogy a magyarság öt géniusza közül kettő, a Dél-Alföld és Erdély találkozásából olyan teremtő erő születhetik, amit tőlünk szerencsésebb történelemmel bíró népek sem bitorolhatnak.
Hogy ez mennyire így van, arra a legfrappánsabb választ a Bolyongás kanizsai sikere adta. Bámulatra méltó az az önfegyelem, amellyel az ifjú színészek viseltetnek a bő órás előadás minden mozzanatában. Olyan fokú összpontosításnak, kidolgozottságnak lehettünk tanúi, ami becsületére kellene váljék minden tapasztalt, érett előadóművésznek. A mozgáskoordináció, a testbeszéd koreografált figurális elemei leginkább a távol-keleti táncszínházi produkciókat idézik, sajátosan nyugatias, európaias elemekkel ötvözve. Missziója van ennek a tehetséges, még sokra hivatott fiatalokból verbuválódott csapatnak. Az előadás után csapatépítő tréningnek, a produkciót értékelő szakmai beszélgetés kezdődött, a vendégek és a helyi amatőr színjátszók között. Magvas gondolatok, szakmai tanácsok mellett ki-ki szólhatott a mindennapok problémáiról, a hétköznapi életről Sepsiszentgyögyön és Magyarkanizsán.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a székelyföldi és a bácskai magyar fiatalok egyazon módon élik meg világunk fonákságait, hasonló szemmel látják környezetüket, és egyforma akarással, tetterővel bírnak, ha a közösségük, a jövőjük jobbítása a cél, ha álmaik megvalósulásáért küzdhetnek.
Talán ezért éreztük azt, hogy fontos barátságunk, hogy a nem is távoli jövőben még találkozni fogunk. Akár itt, Kanizsán, akár ott, Szentgyörgyön. Hisz nem csak városaink, de mi magunk is testvérek vagyunk.
Pósa Károly, Magyarkanizsa, Szerbia
