Aki sokat jár, sokat lát. De van úgy, hogy nem lehet sokat járni. Mondjuk, tűző napsütésben nem kellemes róni az utcákat, tapicskolni az olvadásig áthevült aszfalton, törölni az egyfolytában a szembe beleszivárogni akaró izzadságot – bár, ahogy jobban belegondolok, még mindig kellemesebb, mint esőben, pláne az ilyen szemerkélős, a hideget a test minden zugába alattomosan becsempésző esőben, mint amilyen mostanság épp úrrá lett mifelénk.
Akkor már mégis inkább a nyár, amely ugyan elmúlt már, és kell még egy fél év, mire újra visszajön, de azért lehet nosztalgiával emlékezni rá, miközben elgémberedett ujjakkal az esőernyőt szorongatva, behúzott nyakkal, pocsolyákat kerülgetve jár-kel az ember. Legalább a gondolat melengető.
Na igen, pocsolyák. Van belőlük bőven, járdán, úttesten egyaránt, s ha a gyalogosok a számukra kiképezett felületen még úgy-ahogy kikerülhetik, az autóvezetőknek már nem olyan egyszerű. Bár sok sofőr nem is foglalkozik azzal, hogy legalább lassítson a kikerülhetetlen tócsához közeledve, mit számít az neki, ha a kerék felspriccel egy kis esőlét, összevizezve kerítést, házfalat – és az apostolok lován közlekedőket. Hiába, na, másképp látszik a világ egy bádogdobozból, a melegítést fújó ventilátor diszkrét duruzsolása feledteti az összes kellemetlenséget, ami az esőben caplatva érné odakint az embert, mint (például) most ott azt a gyalogost, az esernyőről a nyakba csöpögő vizet, a cipő mindig elodázott újratalpalását, amely miatt a zokni lassan, de kitartó szívóssággal dunsztos borogatássá válik – és akkor erre még rájön az átnedvesedett nadrágszár is, hát nem tiszta nyomorúság az élet? Valahogy ilyképp a gyalogos, a nadrágszár vizesedési szintjétől függően esetleg az óvatlan sofőr felmenőit is felemlegetve, s ha még a kabát is kapott a pocsolya tartalmából, az autóvezető családfája egyenes ági szereplőinek nemzési hajlama is megkérdőjeleztetik. Lehetne cifrábban is, de szóból ért az ember.
Egy eresz alá húzódva figyelem a forgalmat, egyik kezemben füzet, másikban irón, rovátkákat húzok egymás mellé: az egyik oldalon annyit, ahány autó lassít az útszéli tócsa előtt, a másikra, ahány mocskos permetet fröcskölve átrobog rajta. Sűrű az autójárás, nem nézhetem a gyülekező vonalkákat, eleve eldöntöttem, öt percet áldozok a felmérésre. Az időt csak érzésre mérem, tudományos megalapozottsága nincs tehát a kísérletnek. Amikor úgy érzem, lejárt az öt perc, elkezdek számolni. Az eredmény elgondolkodtat: miért nincsenek tudatában az autóvezetők, hogy a pocsolyákon átszáguldva kárt tesznek emberben, vagyonban? És mikor, illetve hol kellett volna ezt megtanulniuk? Az autóvezetői tanfolyamon? Ott jó, ha annyira elsajátítják a sofőrködés tudományát, hogy bár kezelni tudják a három pedált és a sok kapcsolót. Szülői feladat lenne, mint az illem és illendőség oly sok egyéb csínja-bínja, melyekkel felvértezni illenék a családi fészek minden sarját? Vagy ez éppenséggel iskolai kötelezettség volna? Kusza világban megválaszolhatatlan kérdések.
Aztán átmentem az út túloldalára, szemügyre venni a pocsolyát. Esővízlefolyó fölött gyűlt meg a víz, hát persze. Mert sok minden jól működik ebben a városban, de a járdaszéli vízelnyelők takarítása fehér folt a közműszolgáltatások térképén. Talán ennek megoldásával kellene kezdeni a válaszok sorát, aztán jöhetne egymás után a többi kérdés, s ki tudja, egyszer talán még többségbe kerülhet az udvarias sofőrök oldalán a rovátkák száma.