A sepsiszentgyörgyieket útbaigazító nagybányaiak korábban úgy fogalmaztak, ő a máramarosszigeti magyar szórványközösség mindenese, összetartója, ő az, aki avatottan bemutathatja  az érdeklődőknek a történelmi várost. Amolyan közösségi célokért cselekvő kovász-ember, aki fiatalokat és idősebbeket egyaránt meg tud szólítani, csapatával, társaival együtt. Közvetlen és segítőkész, erről maguk a sepsiszentgyörgyiek is meggyőződhettek és örvendezhettek precíz és alapos ismertetőjének. Ő maga egyébként tizenkét évig Kolozsváron élt, ezután tért vissza szülővárosába, egyben azt is bizonyítva, nem szükségszerű, hogy a fiatal értelmiségiek előtt csak a távozás lehetősége lebegjen. Orosz Krisztofer Levente nemcsak a közösségépítéshez, hanem a tudományos munkához is ragaszkodik, kutatja is a város múltjának szeleteit, a napokban jelent meg A máramarosszigeti római katolikus esperesi kerület története 1940–1948 között című kötete, mely valójában doktori értekezése.

Orosz Krisztofer Levente

Rápillantva máramarosszigeti nemzettársaink hétköznapjaira, ismételten megfogalmazódik a kérdés: mit tehetnek a tömbben élők egy-egy szórványközösségért? Többet, mint gondolnák, hiszen pusztán érdeklődésük, őszinte, emberi kíváncsiságuk sorsuk iránt, együttérzést kifejező tekintetük is olyan, mint mély vízben bizonytalankodónak a mentőöv. A szórványban élő magyarok számára ugyanis fontos a nagy testvér figyelme, törődése, lelki támasza. A megértő és bátorító szó. Hogy megerősítsék őket kitartásukban. Hát ebben kell őket bátorítani innen, a biztonságosnak vélt Székelyföldről is, hogy ne adják fel a küzdelmet, ne adják fel a reményt, s ha lehetséges, minden nehézség ellenére ragaszkodjanak magyar voltukhoz, kulturális örökségükhöz. Ezt tehetik a sepsiszentgyörgyiek, háromszékiek is, akik nyitott és befogadó lélekkel fordulhatnak a Szigeten élők felé. Mert Máramarossziget nem csupán a szó földrajzi, hanem átvitt értelmében is egy sziget az ott élő magyar ajkúak számára. Olyan történelmi hagyatékkal rendelkező térség, ahol pontosan érzékelhető az elmúlt évszázadok súlya.

Sepsiszentgyörgyi látogatók Hollósy Simon festőművész (1857–1918) szobránál

Orosz Krisztofer Levente úgy fogalmaz, a végvárak fontos helyei voltak országunknak, nemzetünknek, s ilyen végvár Máramaros­sziget is. A város magyar vonatkozású története már 1050–1100 tájékán elkezdődik – a mai református templom helyén megépült plébániatemplommal – és évszázadokon át folytatódik, koronavárosi címét 1352-ben nyeri el. Egykor komoly kulturális és társadalmi életéről ismerték, igazolja ezt több patinás műemlék épület – templomok és egykori magyar közintézmények –, némelyek állapota folyamatosan romlik. Ám hogy a helybéli magyar közösség nem csupán a múltba tekint, hanem a jövőbe is, bizonyítja, hogy a budapesti kormány támogatásával új óvodát és bölcsődét is építettek. A térség egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye a Leőwey Klára Elméleti Líceum (leowey.ro), amely idén ünnepelte huszadik születésnapját. Itt jelenleg százhetvenkét magyar diák tanul anyanyelvén. Közösségi oldala mozgalmas, eleven, naprakészen tájékoztatnak a történésekről. A máramarosszigeti és a székelyföldi diákok között akár cserediák-programot is lehetne kezdeményezni, hiszen a fiatalok ismerkedése, kötődése, barátsága alapozhatja meg a jövőbeli odafigyelést és törődést. A történész még azt is hozzáfűzi, magyar nyelvű fizikatanárra is szükség lenne...

Máramarossziget egykori gazdasági ereje ma már csak emlék. A sóbányászat, a fakitermelés évszázadokon keresztül a térség húzóágazatának számított, s az 1968-ig még megyeszékhelynek számító város kereskedelmében és gazdaságában a második világháborúig meghatározó szerepet játszott egykor népes zsidó közössége, mely mára szinte teljesen eltűnt, mintegy tíz, a magyar kultúrához kötődő zsidó lakosról tudnak. A vasútállomáson emléktábla hirdeti, hogy 1944 májusában 12 849 zsidó lakost deportáltak Máramarosszigetről, Észak-Erdélyből pedig 131 639 fő került koncentrációs táborokba. A városban egykor hét zsinagóga állt, az ortodox zsinagógát újraépítették, s ma már a zsidóság egyfajta zarándokhelyként tekint Máramarosszigetre. A világháborút követő kommunizmus rémtetteire figyelmeztet az emblematikus börtönmúzeum a város szívében (memorialsighet.ro), ott több magyar munkatárs is dolgozik, segíthetnek az eligazodni vágyóknak. Efalak között raboskodott Márton Áron katolikus püspök is. Borzongató, ám megkerülhetetlen emlékhely. 

A szecessziós Kultúrpalota ma az ortodox egyház tulajdona

A mintegy négyezer fős máramarosszigeti magyar közösség a lakosság hozzávetőlegesen tíz százalékát jelenti, a legutóbbi választáson a város tizenkilenc fős képviselő-testületében egy helyet szerzett meg az RMDSZ. Ám a mai idők gondja nem csupán magyar gond: Máramarossziget elveszítette gazdasági vonzerejét, a fiatalok pedig nem tartják élhetőnek a várost, s az értelmiség is nehezen találja meg a helyét – sorolja Orosz Krisztofer Levente.

A szentgyörgyiek eközben még megtekintik a máramarosszigeti születésű Hollósy Simon festőművész (1857–1918), a nagybányai festőiskola egyik alapítójának szobrát. A gyermekek meg-megérintik az életnagyságú, a 2021 decemberében avatott alkotást, s az is kiderül, hogy utcát ugyan nem tudnak elnevezni a híres, ám szegény sorsú művészről, de a környéket Hollósy-sétányra keresztelik majd. A látogatók pedig örvendezhetnek, egyrészt azért, mert rövid idő alatt megismerkedhettek mindazzal, ami e térséget illetően fontos, másrészt mert több helyen is hallhattak magyar szót. Egy kertvárosi gyümölcsösben, ahol két asszony éppen létrát helyezgetett egy roskadozó almafa alatt; a Malomkert melletti sétányon, ahol véletlenszerűen találkozhattak és szóba elegyedhettek egy helybéli, éppen kerékpározó festőművésszel; a központi szállodában, mely otthonukként szolgált három napig; majd végül a zsibongó belvárosi piacon, ahol az árusok még kárpátaljai cigarettát és igazi, Tiszán túli csemegeként édességféléket is kínáltak. És ha valaki mindezek után látogatóként úgy gondolja, nincs nagyobb öröm a szigeti végvárban elhangzó magyar szónál, bizonyosan nem téved...