A Brit Konzervatív Párt hat évvel a Brexit népszavazás után is csak keresi még a brit gazdaság újrahangolására alkalmas eszközöket. Ennek politikai hatása a rövidülni látszó miniszterelnöki hivatali időkön túl a Brexitet kezdettől fogva ellenző skót és észak-ír közösségek preferenciáiban is megmutatkozik.
A brit kiválás hatására mindkét régióban növekedett az Egyesült Királyság elhagyását előnyben részesítő polgárok aránya. A trend mindkét közösségen belül az, hogy az eredendően EU-párti preferenciákkal rendelkező polgárok válnak egyre nagyobb mértékben függetlenségpártivá, mivel ebben látják a biztosabb perspektívának tetsző EU-s tagság újbóli elérésének esélyét. A NatCen brit kutatóközpont kérdőíves felmérései alapján Skóciában az EU-pártiak 65 százaléka támogatja a skót függetlenséget, szemben a 2016 eleji (vagyis Brexit előtti) 44 százalékkal. Ugyanebben az évben az EU-párti északír szavazók 64 százaléka támogatta, hogy Észak-Írország továbbra is az Egyesült Királyság része maradjon. Ez az arány mára 37 százalékra zsugorodott.
A skótok hosszú árnyéka
A brit központi kormányok teljesítménye és az autonóm kormányok politikája közti összefüggés azonban mégsem ennyire lineáris. A skót politikai rendszer szakértője, Michael Keating a skót függetlenségi mozgalom XX. századi dinamikáját a térség GDP-adataira vetítve arra a megállapításra jutott, hogy összefüggés van a gazdasági növekedés időszakai és a skót nacionalizmus feltörése közt. Minél jobban megy Skóciának gazdaságilag, annál inkább hajlamosak a lakói azt gondolni, hogy egyedül még ennél is sikeresebbek lennének. Recesszió idején viszont inkább hajlamosak az Egyesült Királyság tágabb gazdasági védőernyőjét pártolni.
Ennek a skót reakciónak hosszú történelmi gyökerei vannak. Maga a skót korona épp azáltal került az angol uralkodók fennhatósága alá, hogy túlzottan ambiciózus gyarmati terveivel a csőd szélére sodorta saját büdzséjét. A XVII. század végén indult útnak a közép-amerikai földnyelv (a mai Panama) felé az a skót flotta, mely a gyarmatok gazdagsága helyett mintegy kétezer gyarmatosító halálát hozta, mellé meg hozzávetőlegesen 550 ezer fontnak megfelelő anyagi veszteséget, ami az akkori skót nemzeti vagyon csaknem fele volt. Az elhibázott gyarmatpolitika generálta adósságspirál kényszerítette végül arra a skótokat, hogy angol pénzügyi segítség fejében lemondjanak politikai függetlenségükről. Ha saját parlamentjüket el is veszítették, egyházuk, bíróságuk, jogrendszerük megmaradt, s ezek mellé hozzáférést kaptak a kibontakozó brit tengeri birodalom kereskedelmi termékeihez és igazgatási pozícióihoz.
Az angol–skót politikai unió elmúlt 315 éve ezért alapvetően a skótok elégedettségét igazolja vissza. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt 3 évszázad alatt csak az 1970-es évektől kezd el a skót nacionalizmus a királyságtól való elszakadásra összpontosítani.
Egyrészt tehát gazdasági válság idején úgy tűnik, hogy a skótok függetlenségre való vágya mérsékeltebb politikai alternatívákkal is csillapítható. Másrészt pedig a 2014-es függetlenségi népszavazásról a kezdeményező Skót Nemzeti Párt (SNP) felső vezetése – benne a mostani skót kormányfővel, Nicola Sturgeonnel – azt kommunikálta, hogy ez egy generációra szóló döntés. E párt felső vezetése ugyanakkor – nem teljesen indokolatlanul – azzal érvel újabban, hogy a Brexit a fennálló körülmények alapvető megváltozásához vezetett. Skócia polgárai jelentős többséggel (a résztvevők 62 százaléka) az EU-ban maradás pártján álltak, így az ő olvasatukban London akaratuk ellenére vezette ki őket az Unióból.
Ezt a gondolati fonalat aztán addig horgolták, míg egyre gyakoribbá vált a skót közéleti diskurzusban egy újabb függetlenségi népszavazásról beszélni, jóllehet a közvélemény-kutatások szerint jottányit sem változott a polgárok véleménye. Az összlakosságon belül továbbra is 45 százaléknyi függetlenségpárti áll 55 százalék unionistával szemben. Mivel a belátható jövőben nem várható a 2012. október 15-eihez hasonló politikai alku – ami anno lehetővé tett egy ügydöntő népszavazást, így a skótok jobb híján a brit Legfelsőbb Bíróságnál kezdeményeztek egy eljárást azzal kapcsolatban, hogy a brit központi kormány jóváhagyása nélkül, egyoldalúan is kiírhat-e Skócia parlamentje függetlenségi népszavazást. Bár az SNP lehetőség szerint már 2023. október 19-én megtartotta volna a második referendumot, a bíróság november 23-án kelt ítéletében egyértelműsítette az unionistáknak kedvező papírformát: Edinburgh nem dönthet e kérdésben London megkerülésével.
Az ír fél-periféria
Ellentétben a skótokkal, az írek vesztesei voltak az angolokkal való politikai uniónak. Az ír–angol kapcsolatok modern kori története a skóthoz viszonyítva egyenlőtlenebb és az ez ellen való folytonos tiltakozás okán erőszakosabb is volt. Az ír és brit koronák 1800. évi egyesülését követően az ír szigeteket gyarmati mentalitással igazgatták Londonból. Míg a skótok számottevő gazdasági és politikai előnyökre tettek szert, az írek által lakott területeket az angolok korlátlanul kiaknázták elsősorban annak erdő-, és marhaállományára fókuszálva. Az egyenlőtlen birtokviszonyok több, úgynevezett burgonyaéhínséget okoztak, melyek közül az 1845 és 1849 közti „nagy éhínség” volt a legpusztítóbb a maga egymillió halottjával és az éhség elől menekülő mintegy 1,5–2 millió kivándorlóval. E különbségek magyarázzák, hogy miért ír köztársasági hadsereg (IRA) jött létre és nem skót, miért volt húsvéti felkelés (1916), ír függetlenségi háború (1919–1921), illetve az azt lezáró béke következtében létrejövő Ír Szabadállam.
A Szabadállam létrejöttét követően a politikailag domináns, protestáns angol kisebbség és az elnyomott, katolikus ír többség új konfliktusgócai jöttek létre Észak-Írországban (lásd pl. az 1972-es véres vasárnapot), melyek évtizedekre feledtették az ír nacionalista Sinn Féin párt alapítójának, Arthur Griffith-nek a konföderatív együttélésre vonatkozó javaslatait, melyet az Osztrák–Magyar Monarchiára, mint mintaállamra való tekintettel fogalmazott meg 1904-ben, Magyarország feltámadása: Párhuzam Írország számára című alapművében.
A hosszan elnyúló és erőszakos ír önrendelkezési törekvések lezárásaként fogadták el 1998-ban a Nagypénteki Egyezményt, melynek egyik legfigyelemreméltóbb passzusa értelmében Észak-Írország a helyi lakosság többségének döntésével egyesülhetne Írországgal, ez utóbbi beleegyezésével.
E kényes béke védelmében írta alá az északír protokollt az Európai Tanács elnöke és a brit miniszterelnök, elkerülendő, hogy legyen egy ellenőrzött, „szilárd" határ, ami az ír szigeteken belül elválasztana egymástól szervesen egybenőtt közösségeket (ha valakit érdekel, hogyan néz ki e szempont hiánya a gyakorlatban, akkor látogasson el a szlovák–ukrán határra megtekinteni a többségében magyarlakta Nagyszelmenc és Kisszelmenc települések esetét). E protokoll értelmében Észak-Írországban továbbra is alkalmazni kell az uniós jogból fakadó szabadkereskedelmi szabályok meghatározott körét az import-, illetve exportárukra, szolgáltatásokra, valamint a tőke és munkaerő áramlására. Észak-Írország határán ellenőrzik az Egyesült Királyságból, illetve más harmadik országból oda érkező hasonló javakat, mielőtt azokat tovább szállíthatnák az EU-ba, miközben a helyben termelt termékeket Belfast vámmentesen tudja eljuttatni az Egyesült Királyság és az EU piacaira. Ez némi vigaszt jelent annak az északír közösségnek, mely skót társaikhoz hasonlóan, 56 százalékos többséggel szintén a Brexit ellen szavazott.
Ha már EU, akkor ide kívánkozik az az érdekesség, hogy az EU-nak sikerült megelőznie az Egyesült Királyságot az ír nyelv elismerésének kérdésében. 2022. január elsején az ír a 24. hivatalos nyelve lett az EU-nak. Bő 10 hónappal később, október 27-én fogadta el a brit alsóház az ír nyelvről és az ulsteri-skót közösségről szóló törvényjavaslatot, mely hivatalos státuszt biztosít az ír nyelvnek az Egyesült Királyságon belül, emellett lehetővé teszi egy ír nyelvi biztos kinevezését, illetve évi 4 millió fontnyi (mintegy 22,5 millió lejnek megfelelő) összeget csoportosít át egy alapítványba, melynek az ír nyelv ápolása a feladata.
Quo vadis
A Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának politikai uniójából való kilépés gazdasági-társadalmi következményeit legalább olyan nehéz lemodellezni, mint korábban a Brexit hatásait. Különösen nagy kihívás azt megjósolni, hogy a skót, illetve északír peremvidékek közép- és hosszú távon a brit vagy az uniós integrációtól várhatnak-e nagyobb prosperitást. Mindez jelentős mozgásteret biztosít a politika számára, hogy identitáskérdéssé alakítsa az információhiányt. A politikai döntéshozók és látnokok meggyőzőerejének és módszereinek döntő szerepe lesz abban, hogy a skót, illetve ír lakosság tagjainak többsége hajlandó lesz-e bekötött szemmel fejest ugrani egy medencébe, amiről csak zuhanás közben derül ki, hogy van-e benne víz.
Emlékeztetőül: a Brexit-kampány spin doktorai háromszavas jelmondattal vezették ki az országot az EU-ból: „Take back control!”, vagyis „Vegyük vissza az irányítást!”
Dr. Dabis Attila
