Zelk Zoltán: Mikulás
Égi úton fúj szél,
hulldogál a hó,
nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.
Vállán meleg köpönyeg,
fújhat már a szél,
nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.
Körülötte égi fák,
rajtuk csillagok,
lámpást tart a holdvilág,
fényesen ragyog.
Lent a földön dalba fog
száz és száz harang,
– Jó, hogy itt vagy Mikulás,
gling, giling-galang!
Ablakba tett kiscipők,
várják jöttödet.
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?
– Hoztam, bizony, hoztam én,
hisz itt az idő,
nem marad ma üresen
egyetlen cipő!...
Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé.
Amint ballag Mikulás
már hazafelé.
Veress Miklós: Mese a Mikulásról
Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.
Csengője a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.
Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.
Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.
Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.
Ne lesd meg a Mikulást,
Hadd suhogjon a palást,
Jöjjön, jöjjön láthatatlan
Éjszakában és havakban.
Táncolj, örülj, énekelj,
Mint kerengő hópehely.
Csengőjüket fenyők rázzák,
Telis-teli cipőd, csizmád.