A nagyon hányatott sorsú, ugyanakkor magyar emlékekben gazdag Alsó-Fehér vármegyében fekvő Gyulafehérvár a 19. század végére – túlnyomórészt román környezetben – igazgatási funkcióinak egy részét elvesztette és poros helyőrségi város lett. 1918. december 1-jére ide hívták össze az erdélyi és magyarországi románság nagy nemzeti gyűlését, amelynek évfordulója ma Románia nemzeti ünnepe.
A környezet
Alsó-Fehér vármegye 1764-ben a középkori Fehér vármegyéből alakult ki a Maros folyó két oldalán. (…) A nemzetiségi szempontból meglehetősen összetett helyzet ellenére a vármegye magyar művelődésben játszott szerepe tagadhatatlan: Nagyenyed iskolái (az 1622-ben még Gyulafehérváron alapított Bethlen-kollégium), a gyulafehérvári érsekség és az érseki szeminárium, a bányaigazgatásban dolgozó állami tisztviselők súlya igen jelentős volt a helyi közéletben.
Ezen a területen a középkori eredetű magyar lakosságot nagyon megtörte a Horea–Cloşca-féle román parasztfelkelés, majd az 1848–49-es román–magyar polgárháború. Alsó-Fehér vármegyében, Balázsfalva környékén került sor 1848 őszén az első magyar földesúri lakok kifosztására, lakóik gyakran bestiálisan kegyetlen meggyilkolására, vármegyei tisztviselők elleni támadásokra.
A vármegye volt a törzsterülete az Avram Iancu és Axente Sever vezetésével kibontakozó román felkelésnek. Abrudbánya, Zalatna, Nagyenyed, Verespatak, az erdélyi Hegyalja magyar lakói nagyon súlyos árat fizettek nemzeti hovatartozásukért. (…)
Az egykori fejedelmi székhely, Gyulafehérvár még ebben az összetett világban is sajátos helyzetben volt. A város egyszerre volt az erdélyi római katolikus püspökség és a káptalan székhelye, annak számos intézményével (múzeum, könyvtár, főgimnázium, szeminárium), valamint a városra a 19. század második feléig nyomasztóan nehezedő katonai intézményrendszer bázisa. (…) Bár a közigazgatási reform után a vármegyei székhelyet elvitték Nagyenyedre, a törvényszék, továbbá a városhoz tartozó marosportusi sóhivatalok és állami dohányraktárak itt maradtak. Gyulafehérvár szerény mértékű fellendülése a 19. század utolsó évtizedeiben következett be, a lakosság száma 1880 és 1910 között megduplázódott, bár így is alig érte el a 12 ezer főt. Az 1867 után meginduló vasútépítések – az arad–tövisi, az alvinc–nagyszebeni és a Zalatna felé vivő szárnyvonal – bekapcsolták a várost az ország vérkeringésébe.
A román nemzeti mozgalom
1918-ban Gyulafehérváron a magyarságnak relatív többsége volt, a mérleg nyelvét a néhány száz fős német lakosság jelentette. A helyi román nemzeti mozgalom súlyát jelzi, hogy 1906-ban a közeli magyarigeni kerületben lett képviselő Alexandru Vaida-Voevod, a 12 kilométernyire lévő Alvincon pedig Iuliu Maniu – mindketten a Román Nemzeti Párt új nemzedékének nagyágyúi, későbbi román miniszterelnökök.
A Román Légió
A 20. század elejére kialakult egy olyan román értelmiségi réteg – ügyvédekből, gyógyszerészekből, orvosokból, görögkatolikus vagy ortodox lelkészekből –, amely iskoláit ugyan részben magyar nyelven végezte, de bekapcsolódott a román nemzeti mozgalomba, s 1918 decemberében kész volt átvenni a város irányítását. Ők hozták létre a helyi Román Nemzeti Tanácsot 1918. november 4-én, melynek elnöke az ortodox esperes, Ioan Teculescu, egyik helyettese pedig a helyi görögkatolikus esperes lett. Emellett létrehozták a Román Katonatanácsot, amely a rendfenntartást a közös hadseregből hazatért fiatal román katonatisztek által alakított „Román Légióra” bízta. Itt tűntek fel azok, akik kulcsszerepet játszanak majd a nagygyűlés lebonyolítása során. Egy 1919 januárjából fennmaradt zsoldigénylés szerint a Román Légióhoz 442 fő tartozott. A városban természetesen létrejött magyar nemzetőrség is, nagyjából feleannyi taggal, mint a román.
A magyar város első három embere, a polgármester, a rendőrkapitány és a rendőrkapitány helyettese már 1918 novemberének első felében elhagyta Gyulafehérvárt. Így a válságos napokban nem volt közigazgatásban gyakorlott vezető a település élén, az ügyeket Kratochwill Ferenc városi tanácsnokból lett helyettes polgármester vitte tovább. (…)
Zavargások, fosztogatások
A közbiztonság helyzete már 1918 őszén megrendült a vármegyében. A román többségű településeken a magyar tisztviselőket – jegyzőket, csendőröket, tanítókat – a román lakosság számos esetben megfenyegette, megverte és elkergette. A vidéki birtokosok a helyi zavargások, fosztogatások célpontjaivá váltak. 1918. november közepén Gyulafehérváron, Nagyenyeden vagy éppen az akkor még biztosnak tűnő Kolozsváron megjelentek a vármegye vidéki földbirtokosai vagy intézőik Boroskrakkóból, Oláhgorbóról, Vingárdról, Springről, Kútfalváról és más településekről. (…)
Kettős hatalom
A gyulafehérvári Magyar Nemzeti Tanács november 8-i átiratában együttműködési készségét fejezte ki a helyi Román Nemzeti Tanácsnak, ennek azonban vajmi kevés visszhangja volt, bár a kommunikáció a két fél között folyamatosan fennmaradt, egészen a hatalom december eleji átvételéig. A budapesti központi kormányzat ugyan igyekezett magyar nemzeti tanácsokat is szervezni, erre a belügyminiszter a helyi főszolgabírói hivatalokat utasította. A magyarság számarányánál fogva ebben nem vehette fel a versenyt a románokkal: a vármegye 178 helységéből 154-ben jött létre román nemzeti tanács és/vagy nemzeti gárda. Az erőviszonyok eltolódását a magyar közösség is érezte, és már 1918 novemberétől sok esetben a gyulafehérvári román nemzeti tanácshoz fordult segítségért.
De teljes román hatalomátvételről még nem volt szó, kettős hatalom létezett a gyulafehérvári gyűlésig, illetve a városi hivatalok december 5-i átvételéig, majd a román hadsereg december 19-i bevonulásáig. December 5-én jelent meg először a gyulafehérvári városi iktatókönyv nap végi lezárásaként az új román polgármester, Camil Velican ügyvéd aláírása, lila tintával, de még magyarul is szerepelt alatta a titulusa. A magyar nyelvű igazgatás csak fokozatosan szorult vissza.
A küldöttek
Ebben a megosztott városban szervezte meg a Román Nemzeti Tanács a gyulafehérvári nagygyűlést. A döntés 1918. november 23-án vált nyilvánossá, és erre Erdély-szerte küldöttválasztásokat rendeztek. Az év elején lezajlott besszarábiai egyesítés mintájára sok esetben előre nyomtatott megbízóleveleket kapott az 1228 küldött, akiknek reprezentativitását az Aradon székelő Központi Román Nemzeti Tanács úgy vélte megteremteni, hogy a Magyarországtól elszakításra ítélt 26 vármegye mindegyikéből hívtak küldötteket, mégpedig a korábbi magyar választókerületi beosztás alapján, kerületenként öt embert. Ezenfelül képviseltették magukat az ortodox és a görögkatolikus egyházak, különböző kulturális egyesületek, alapítványok, olvasó- és daloskörök, bankok és takarékpénztárak, nőegyletek, az egyetemi ifjúság, sőt, az aradi Gloria Sportegyesület is. Kaptak kilenc helyet a román szociáldemokraták is – lényegesen kevesebbet, mint a daloskörök. Emellett pedig a szervezők igyekeztek minél nagyobb tömeget mozgósítani a nagygyűlésre, hogy megfelelő támogatottságot mutassanak a világ közvéleményének és a Román Királyságnak.
Értelmiségi túlsúly
A küldöttek listáján szerepelnek ugyan gazdálkodók és egyszerű iparosok vagy munkások is, de azért a többség az erdélyi román értelmiség képviselője volt. A gyulafehérvári nyilatkozat megszavazói között több mint 150 ügyvédet, 18 orvost, körülbelül 270 egyházi személyt és csaknem hatvan tanárt, tanítót találunk. A küldöttek között meglévő értelmiségi túlsúly távolról sem tükrözte az erdélyi románok valós társadalmi viszonyait. Ráadásul, ahogy az ilyen viszonylag szűk körű elitekben lenni szokott, nagyon sok volt a személyi összefonódás. (…)
A szociáldemokraták alulreprezentáltsága ugyanakkor nem azt jelentette, hogy a baloldaliaknak ne lett volna befolyásuk Gyulafehérváron. Ők voltak a legvonakodóbbak az egyesítés kérdésében, jórészt azért is, mert számos olyan vezetőjük volt, aki az 1907-es nagy parasztfelkelés után menekült el Romániából, és voltak bizonyos fogalmaik a Regát – a Román Királyság – társadalmi-politikai viszonyairól. Elsősorban szociális kérdésekkel és az azonnali egyesüléssel kapcsolatban akadtak erős fenntartásaik. Így amikor 1918. november 30-án a gyulafehérvári Hungária Szállóban összeültek a Román Nemzeti Párt és a szociáldemokraták korifeusai, hogy dűlőre jussanak és előkészítsék a másnapi határozatokat, éles vita alakult ki. Egyes szociáldemokraták a köztársaság követelését sem tartották elképzelhetetlennek az egyesülés kimondásáért cserébe.
Az autonómia kérdése
A nemzeti pártiak is megosztottak voltak, hogy milyen gyorsan integrálódjanak a királyi Romániába: sokan elképzelhetőnek tartottak valamiféle különállást, netán autonómiát, tartományi kormányzatot, akár néhány évre, akár meghatározatlan időre. A feltétel nélküli egyesülés hívei azonban (köztük Iuliu Maniu és mások) lassan felőrölték az ellenállást, és késő éjszaka elfogadták a határozatok végső szövegét, amelyet másnap, december 1-jén a nagygyűlés résztvevői elé terjesztettek. Maniuék fő érvei között szerepelt, hogy az egységes nemzeti akarat kinyilvánítása mennyire fontos a külföldi közvélemény megnyerése céljából.
A határozatokat másnap a várbeli tiszti kaszinó termében változtatás nélkül, közfelkiáltással fogadták el a küldöttek. Közülük az 1. pontot idézzük sokszor: „Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak Nemzetgyűlése, amelybe meghatalmazott képviselőik 1918. november 18-án (december 1-jén) Gyulafehérvárott összegyűltek, kimondja ezeknek a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A Nemzetgyűlés különösen kimondja a román Nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna folyók által határolt Bánságra.”
Miközben a magyar publicisztika és a politika általában az autonómia ígéretét szokta megemlíteni a nagygyűlés ismertetésekor, az erre felelő román publicisztikák nem elhanyagolható része ezt tagadja. Hogy rövidre zárjuk a vitát: miközben szó szerint valóban nem található meg az „autonómia” kifejezés a szövegben, a „Teljes szabadság az összes együttlakó népek számára” – ahogy ezt Miskolczy Ambrus is megállapította – egyértelműen és szövegszerűen visszautal az 1849. júliusi, Kossuth és Nicolae Bălcescu által aláírt Kibékülési tervre, sőt, az 1890-es évek magyarországi román aktivistái által írt Memorandumra is. Az erdélyi román értelmiségi elit tehát azt ígérte meg a Romániához kerülő magyaroknak, amit ő maga is követelt hosszú évtizedeken keresztül nemzete számára.
A szövegnek nem feltétlenül ez a legtanulságosabb része (a beígért női választójogot sem adta meg Románia lakosainak). Legalább ilyen fontos benne a román ragaszkodás a Bánsághoz. A Határozatokban a földreformmal nagyobb terjedelmű szöveg foglalkozik, mint a nemzetiségi jogokkal. Ez nyilvánvalóan összefügg a Nemzeti Párt programjával és azzal a körülménnyel, hogy a szövegezők tudták: a korai decemberi fagyban a „Horea mezején” kint topogó, a környékről bejött több tízezres paraszttömeget kevéssé fogja felmelegíteni a Bukovinával való egyesülés, a háború kiküszöbölésének óhaja vagy a ruszin önrendelkezés feletti örvendezés.
Az ipari munkásokra vonatkozó, némiképp semmitmondón idealista passzus pedig egyértelműen a szociáldemokraták lecsendesítésére került be a szövegbe. Ők egyébként jóval számarányukon felül, 30 fővel képviseltették magukat a 200 fős „nagy nemzeti tanácsban”, amelyet erdélyi tartományi törvényhozásnak szántak, de sohasem töltött be komoly szerepet.
A gyűlés
A román nemzetgyűlést a magyar szakirodalom és közbeszéd egy-két sztereotip ténnyel szokta elintézni, ezek közül az egyik az, hogy a magyar kormány különvonatokat biztosított a nagygyűlésre igyekvő román tömegeknek. Ez különösen annak fényében tűnik nagyvonalúnak, hogy a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés résztvevőivel sem a román hadsereg, sem a helyi román nemzeti tanácsok nem voltak ilyen előzékenyek. A magyar előzékenység nemcsak a vasúti szállításra terjedt ki: Majláth Gusztáv Károly, Erdély római katolikus püspöke saját palotájában szállásolta el a nagygyűlésre érkező román egyházfőket, és a katolikus főgimnáziumot is megnyitották a küldöttek előtt. (Utóbbiban a helyi Román Nemzeti Tanácshoz beterjesztett veszteséglista szerint számos tárgy eltűnt, a legfeltűnőbb, hogy az összes tantermi hőmérőnek lába kelt.) (…)
Gyulafehérvár saját intézményeiben helyezte el a városba a gyűlés biztosítására érkező román gárdistákat: így például a városi szegényházban, de laktak román küldöttek az iskolákban is. A nagygyűlésre érkezők jobbára akadálytalanul jutottak el Gyulafehérvárra, egyedül a közeli Tövisen történt incidens. Magyar nemzetőrök belepuskáztak a román küldöttek vonatába, és egy Kolozs megyei küldött meghalt: őt később a román nemzet mártírjaként ravatalozták fel és temették el Gyulafehérváron. A bánsági területeken azonban a szerb megszálló hatóságok nem engedélyezték a román küldöttek számára a részvételt.
A gyulafehérvári gyűlésen az elmúlt évtizedek kanonizált történetírása szerint 100 ezer feletti, a legújabb román történeti becslések szerint mintegy 50–60 ezer fős tömeg jelent meg a környező vármegyékből, jobbára parasztok, a környező kisvárosok román polgárai, általában papjaik vagy tanítóik vezetése alatt. (…)
Mindenki beszélni akart
A program reggel hétkor istentisztelettel vette kezdetét, majd tízre volt meghirdetve a gyűlés megnyitása a tiszti kaszinó épületében – az 1228 kiváltságos számára. A többieknek négyes sorokban kellett végigmenetelni a városon és a Károly-kapun át a várba vonulni, majd a Mihály-kapun ki és ott a katonai gyakorlótéren gyülekezni, ahol négy pulpitus is várta őket, hogy a szónokok külön-külön mindegyikről ismertessék a tömeggel a kaszinóban elfogadott határozatokat. A döntés nem született meg könnyen: fél tizenegykor nyitotta meg a gyűlést Gheorghe Pop de Băsești, a Memorandum-per veteránja, és egészen délutánig tartottak a szónoklatok; mindenki beszélni akart. Az aradi ortodox püspök egyenesen megfenyegette a szervezőket, hogy ha nem engedik felszólalni, hazamegy. A kaszinó karzatán hölgyek hallgatták a szép szavakat. Kint parasztok tízezrei várakoztak a csípős hidegben. Végül közfelkiáltással fogadták el a határozatokat, és a résztvevők egy része kiment a várakozó tömeghez.
A kijelölt szónokok – köztük Iuliu Hossu frissen kinevezett szamosújvári görögkatolikus püspök – sorra felhágtak a faemelvényekre, és egymás után többször is felolvasták a határozatokat. Ezt a pillanatot örökíti meg a gyulafehérvári nagygyűlésről készült kisszámú fotográfia egyike, amelyen az alig harminchárom éves, keménykalapos püspök ismerteti a határozatokat. (…)
Bár a város lakói közül sokan rettegtek attól, hogy vérontásba fordul a nemzetgyűlés, ilyesmire nem került sor. Ugyanakkor a nap nem múlt el konfliktus nélkül: a magyar nemzetőrök sapkarózsájától kezdve a gimnáziumi diákok kokárdájának begyűjtéséig és egyesek inzultálásáig jó néhány összeütközésről tudunk. (…)
Az átmenet éveit Erdélyben az 1918. december 2-án Gyulafehérváron megalakult Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) vezényelte le, egészen az 1920 áprilisában történt megszüntetéséig. A regionális kormány székhelye kezdetben Nagyszebenben, majd Kolozsváron volt, élén pedig Iuliu Maniu állt. A Kormányzótanács rendeletei néhány kivétellel érvényben hagyták a Monarchia idején hozott törvényeket, és a testület egyes, Erdélyt érintő kérdésekben viszonylag szabad kezet kapott a bukaresti kormányzattól.
A távozók
Amikor 1919. január közepén le kellett tenni a hűségesküt a román királyra, a Gyulafehérváron maradt városi alkalmazottak egy része ezt megcselekedte, ahogy Nagyenyeden a vármegyei alkalmazottak is így tettek. A kivételek között ott találjuk a városi polgári iskola tanárait, az állami elemi iskola tanítói karát, a városi adóhivatal személyzetét, illetve voltak olyanok, akik az esküt letették, majd visszavonták: például a város főmérnöke, aki ennek dacára néhány hétig a helyén maradhatott, míg a Regátból meg nem érkezett utódja. Őt 1920-ban már Budapesten, majd Veszprémben találjuk.
A város gyakorlatilag összes megmaradt vezető tisztviselőjével (levéltáros, főjegyző, állatorvos, tanácsnok) együtt az eskü után két hónappal lemondott Daubravszky Gyula főszámvevő, akit 1919 szeptemberében kiutasítottak. Október végén Budapestre érkezett, ahol egy ideig vagonlakóként tengődött, majd a Hernád utcai iskolában jutott átmeneti szálláshoz, és a budapestvidéki pénzügyi igazgatóságon kapott állást. A távozók nagy száma ellenére a polgármesteri hivatal ügykezelése 1919 folyamán még részben magyar nyelvű maradt: így az iktatókönyv, részben a belső levelezés, sőt, a külső levelezés egy része is, és ezt – legalábbis kezdetben – az új román főispán is tudomásul vette.
Összességében a 104 városházi alkalmazott nagyjából fele letette a hűségesküt, akik között többségben voltak a szolgák, díjnokok, napidíjasok és az alacsonyabb beosztású alkalmazottak. A városi kórház orvosait viszont a román polgármester felmentette. A gyulafehérvári menekültek némelyikének sorsáról egyedülálló ellenőrzési lehetőséggel rendelkezünk. A távozottak 1919 végén Budapesten megalapították Alsó-Fehér Vármegye Menekült Törvényhatóságát, amely rövid fennállása alatt egészen sok iratot termelt, benne visszaemlékezésekkel, igazolásokkal, sőt, a hatóságok számára készített jelentésekkel.
Az önjelölt törvényhatóság a magyar békedelegáció egyik vezetőjéhez, Apponyi Alberthez is levelet intézett a végleges békefeltételek ismertté válásakor. A vármegye és benne városuk sorsát a menekült tisztviselők a román–magyar szembenállás, illetve a kultúrfölény fordulataival írták le. Egyúttal nagyon hangsúlyosan összekötötték a múlt és a jelen áldozatait: „A(z 1848–49-ben) legyilkolt nagyenyedi, abrudbányai, zalatnai stb. magyar nők, gyermekek és aggastyánok szellemei a mi segítségünkre jönnek az ősi föld visszaszerzésében.” Levelüket így zárták: „Vármegyénk elszakításába belenyugodni soha nem fogunk, és megátkozzuk azt a kezet, amelyik az ősi haza feldarabolását kimondó békeszerződést aláírja.”
A gyulafehérvári határozat nem volt jogi aktus, nem is vált azzá, törvénybe sosem iktatták az első pont kivételével. Megalkotói, megszavaztatói csalódtak az egyesülésben. Maniu és párttársai, valamint a görögkatolikus egyházfők el sem mentek 1922–23-ban az új alkotmány elfogadása és a koronázás alkalmából rendezett gyulafehérvári ünnepségekre. Az 1918. decemberi sereglet jó időben megszervezett, a korabeli nemzetközi közvéleménynek szóló gyűlés volt, amelyet nem feltétlenül a „széles tömegek akarata” hozott létre, hanem néhány tucat aktív és céltudatos szervező munkája. Viszont több évtizedes, kezdetben szűk körben ható, majd egyre népszerűbb programot teljesített ki a magyarországi románság körében. A gyulafehérvári gyűlés, amelynek egyetlen magyar résztvevője sem volt, hivatkozási alap lett, ám valós jelentősége nem is annyira jogi, inkább emlékezetpolitikai téren mutatkozott meg. Mint az 1990 utáni Románia nemzeti ünnepe a lakosság által kezdetben nem különösebben mélyen átélt, de a román politikai elit által becsben tartott és lassan megszokott alkalommá vált.
(Részlet az Erdély hajdani székvárosa és a román nemzetgyűlés című, a Rubicon folyóiratban megjelent tanulmányból)
