Ő is elkezdett kacagni, majd azt felelte, hogy amíg lehunyja a szemét, nem tud mást tenni, mint hogy vigyáz rám. Amióta továbbment, igen sokszor érzem, hogy fogja a kezem, vagy legalábbis odakap. Mert egyszer csak, többek közt vagy elsősorban ez lett a dolga. Nem pontos így. Nem valami felvállalt feladat mentén tette, amit tett egy életen át, inkább zsigerből. Mert az anyalét zsigeri és semmihez sem fogható. Az már más kérdés, hogy ki hogyan tud az anyaléttel kezdeni valamit, ki hogyan éli meg vagy hoz meg nagyon nehéz további döntéseket… Nekem szerencsém volt, van. Gyermekként egy kivételes anyával és két egészen jófej gyermekkel anyaként. Mielőtt átmennék valamiféle érzelgősségbe, gyorsan rátérek arra, hogy miért írok most erről. Egyszerű. Elengedtem a kamasz gyermekemet egy városon kívüli buliba. Kivittem volna autóval, de ő a barátaival ment. Arra kértem, hogy amikor megérkezik, csak jelezzen, hogy szerencsésen megérkezett, és onnan tovább érezze jól magát. Élvezi a bizalmamat, ez egy percig sem kérdés, ha nem így lenne, nem engedném sehová. Mondtam már, hogy jófej gyermekeim vannak. Már szinte szégyellem… Nem tökéletesek, dehogy, mint ahogyan nem vagyok én sem anyaként, és az anyám sem volt az. És hogy gyermeknek milyen voltam, hát a szüleimnek sem lehetett könnyű! Megéltem pár dolgot eddigi életem során, de az, amit a gyermekeim kapcsán kaptam, semmihez sem fogható. Nincs az a boldogság, öröm, és nincs az a folyamatos macera, rettegés, szorongás, szóval… A gyermek szerencsésen megérkezett, csak a nagy születésnapi köszöntés hevében elfelejtett jelezni. Én hívtam, nem vette fel, aztán a telefonja azt mondta, hogy nem elérhető. Beindult a fantáziám. Mert hiába bízom a gyermekeimben, és szeretek pozitívan gondolkodni, de az anyai zsiger a kétségbeesés határáig repített. Már láttam magam, hogy nem alszom egész éjjel, fantáziálgatva. Aztán megkaptam a viszajelzést. Anyák napján lenne aktuális ez az írás, de ez ma este történt. Mennyi öröm és mennyi aggódás! Kinek kell ez?

A szüleimmel kivételesen jó, bizalommal teli kapcsolatom volt mindig. Egy alkalommal, már felnőttként beszélgettem az anyámmal, amikor megjegyezte, hogy jó lett volna, ha nem mondok el mindent… De ha erre tanítottak? Nem könnyű az anyalét...

Borítókép: port.hu