Mert az az igazság, hogy a sok járás-keléstől bizony bicegek néha. Újabban a térdem vacakol, régebb a csípőm is gyengélkedett, de arra legalább van magyarázatom: gyalogosezrednél szolgáltam annak idején a hazát, a negyven kilométeres séták (teljes menetfelszereléssel, amihez nálam még egy gránátvető is társult) mindennaposak voltak, egyetlen magyarként a századból az egész magyarságot kellett képviselnem: ha nem is elsőnek, de az elsők között kellett visszaérnem a kaszárnyába. Megkopott a forgó egy cseppet, nem nagy ügy, ha még jobban elhasználódik, kicserélik, ez manapság annyi, mint az autón gömbcsuklót cserélni.

Tehát néha sántikálok, és ha már nagyon nem megy a járás, megállok. Ami viszont nem céltalan lődörgés, mert az nem kenyerem, álldogálás közben is figyelek. Az autókat, a gyalogosokat, a madarakat, mindig van mit. Persze tehetném azt is, hogy úgy teszek, mintha telefonálnék vagy fontos üzenetet néznék meg okoskán, amúgy szoktam is, amikor álcáznom kell magamat. Így történt ez minap is. Valamelyik tömbháznegyedben adta meg magát a térdem, közelben semmi, amire rá lehetne ülni, hát nekitámaszkodtam a támfalnak. Tőlem alig karnyújtásnyira egy fiatalember szintén a támfalat támasztotta, talán neki is kényszerpihenőt kell tartania, gondoltam, hiszen nem volt telefon a kezében, csak úgy nézett maga elé. Rámosolyogtam, arra gondolva, sorstársak lennénk. Nem mosolygott vissza. Kissé idegesnek látszott. Érdekelni kezdett a helyzet.

Körülnéztem. A mellettünk levő parkolóban minden hely foglalt volt, egy autó mögött másik is állott keresztben, olyképp, hogy az utca forgalmát ne zavarja, de a parkolóban levő autót mozgásképtelenné tegye. Hamarosan megjelent egy idősebb férfi, kezében szatyrok, bennük üres palackok. Elkezdte bepakolni a keresztben álló autó csomagtartójába, erre megmozdult a fiatalember. Ön állta el az utamat?, kérdezte, pedig a nyilvánvalót nem kell kérdezni, de valamiképp el kellett indítania a beszélgetést. Maga állt a helyemre?, kérdezte válasz helyett az idősebb férfi. Akkor vettem észre: számozott, bilinccsel felszerelt parkoló mellett álldogálok épp. Le volt eresztve a parkolóbilincs, válaszolta a fiatalember, ami azt jelenti, szabadon használható a hely, ezért álltam be oda. Az idősebb férfinak láthatólag más volt erről a véleménye: tudja maga, mennyit fizetek én évente ezért a helyért? De hát le volt eresztve a parkolóbilincs, folytatta a fiatalember még mindig visszafogott udvariassággal. Na és ha le volt eresztve, csak két percre mentem el, folytatta az idősebb férfi kissé emelt hangon, ami már-már veszekedést vetített előre. A fiatalember nem ment bele a szóváltásba: rendben, hívjuk ki a rendőrséget, hadd magyarázzák el ők önnek a parkolóbilincs használatát. Erre már az idősebb férfi is visszafogta magát, na, nem kell mindjárt a rendőrséghez futni, mondta még mindig durcás hangon, majd beült az autójába, és előrébb állt vele annyira, hogy a fiatalember ki tudjon tolatni a sajátjával. Ő azonban nem ült be az autóba. Az idősebb férfi járva hagyta a motort, kiszállt a kormány mögül. Na, nem megy el?, kérdezte a fiatalembert. Most már tényleg ki kéne hívnom a rendőrséget, válaszolta a fiatalember, az ön autója nem közlekedésbiztonságos, ezért bevonják a forgalmi engedélyét. Miért, mi a baj?, kérdezte az idősebbik megszeppenve. Nem működik a féklámpája, válaszolta a fiatalember, majd mosolyát alig-alig leplezve beült az autójába, kitolatott a parkolóból és elhajtott. Az idősebb férfi tanácstalanul álldogált, egyedül képtelen volt ellenőrizni a fiatalember állítását. Rám nézett, de nem talált eléggé bizalomkeltőnek ahhoz, hogy a segítségemet kérje.

Talán mert én is mosolyogtam. És nem is szimpatikusan, hanem elég kajánul. Jó lecke volt, a csapda csapdájának tanulságos esete.