Ezt a tisztánlátást is csak egészséges értékítéletre képes emberek esetében tapasztalhatjuk, akik a Magyar Népi Szövetséget sem kezdik mentegetni a később végzetesnek bizonyuló felelősség alól, hisz a kommunista irányultságú szövetségnek jelentős szerepe volt abban, hogy ,,Erdély egésze" újra román közigazgatás alá került. Bodali Mihály falubelije, Beke György oknyomozó módszerrel derítette ki és képviselte azt az álláspontot, hogy dr. Petru Groza ügyvédi bravúrral játszotta végig a nagy magyar barátságot, ami végül is a nagy magyar önfeladáshoz és Erdély feltétel nélküli elvesztéséhez vezetett. Jellemző, hogy a budapesti történész-szakvéleménybe (?) is mennyire befészkelte magát a ,,jóindulatú Groza"! Olyannyira, hogy még ma is hallhatunk nagy nézettségű tévécsatornákon olyan véleményeket, amelyek arra alapoznak, hogy tudott magyarul, magyar lánya volt, képes volt színházi előadásokra Kolozsvárra felmenni stb., stb. Bukarestben a románok a ’89-es fordulat napjaiban eltávolították a Groza-szobrot, Budapesten viszont az egyik rakpartról alig lehetett lekapartatni a nevét.

Érdemes tovább olvasni a hétosztályos általános iskolát végzett Bodali Mihály véleményét: Elhatároztam, hogy ha nem is emlékszem vissza mindenre, de legalább szemelvényekben ismertetem az utókor embereivel azt a sok szenvedést, gazemberséget, amelyet a következő hatalmasságok kicsi és nagy urai végbevittek a gazdatársadalom és magyarságunk ellen.

Ezen írásommal nem szándékom, hogy irredenta vagy soviniszta módon bárkit is megvádoljak, azt az elvet vallottam és vallom ma is, hogy aminek születtünk, annak maradjunk meg, mert a hintás, kétkulacsos embernek sohasem voltam barátja.

Az orosz bejövetel után új elöljáróság vette át a hatalmat. A bíró, Gál János nevű proletár ember előző időkben csordapásztor volt, beszélt valamennyit oroszul, továbbá az első világháborúból itt maradt egy orosz, Gusztilor Nikuláj, aki egy cigány fehérnéppel állt össze. Ezek vezették a még itt lévő hátvédben hagyott csellengő oroszokat a gazdaemberek vagyona ellen, gabona, disznó és minden élelem törvénytelen elvevésére, de főleg az italra voltak reaesve. Volt a Temesváriaknak egy szeszgyára ott, ahol most az állami gazdaság javítóműhelye van. Azt felgyújtották, a szeszt elengedték, még a kanálisból is merték ki. A felgyújtást az orosz tisztek beleegyezésével csinálták, mert nem bírtak a részeg katonákkal semmilyen rendet tartani.

Ezt az 1944-es esztendőt szeptember után szüleimmel és két húgommal éltem végig. Mindig bujkálni kellett, mert sok helyen össze kezdték szedni az itthon lévő fiatal embereket, és elvitték őket, akik, ha nem tudtak megszökni, nemigen kerültek haza. Engem is behívattak az akkori csendőrségre, oda, ahol most az iskola van, Sándor Mihály lakásával szemben. Ott volt Uzonlankáról egy Manu György nevű csendőr, akivel a régi román időben, 1938—1939-ben barátok voltunk, s azt mondta nekem: Misi, te menj haza, és ne gyere errefelé se! Így maradtam itthon a szüleim gazdaságában.

Na, még elfelejtettem ideírni, hogy mikor jöttek az oroszok, amint jeleztem, bujkálni kellett. Szüleim és húgaim sem mertek otthon maradni éjszakára, hanem a szomszédban a Béres családnál bújtak el a pincében.

Borjútokány — uzoni módra

A szomszédunkban lakott egy 80 év körüli, idős asszony, Dánér Áronné, én azzal maradtam a lakásban. Állataink voltak, szarvasmarhák, disznók stb., nem hagyhattam az életet magára. Amikor nyugovóra tértünk, úgy este tíz óra tájban, csend volt. Lefekvéskor bevittünk egy vedret, hogy az említett öreg néni a baját elvégezze, hogy ne kelljen kimennie szegénynek. És a vederbe belecsinált jó bőven.

Úgy éjfél tájban sok orosz szekér és katona minden értesítés nélkül hajtott hátra az udvaron, amennyien csak elfértek a csűrben. Mi ott benn vártuk, hogy mi lesz. Egyszer csak döng az ajtó, s ki kellett nyitni, egy tiszt s egy katona, a géppisztolyt a mellemnek szegezte, s így szólt: partizán jeszty?, nyemec jeszty?. Én mondtam, ahogy tudtam, hogy nincs. Letette a pisztolyt. A beállott szekereknek az a tiszt volt a parancsnoka, valami hadnagyféle volt. Amikor jöttek, hoztak egy szép borjút. A csűrben levágták, azután tudtuk meg, hogy a borjú a szomszédból az Antal Ferencé volt. Na, de kellett valami edény, amiben lemossák a húst. Én gyorsan kiöblítém azt az éjjelinek használt vedret, amibe a fent említett néni belecsinált, s azt odaadtam neki. Igen ám, de amíg én is nem ettem a megkészített tokányból, ők sem ettek, tehát én is meg kellett egyem a szaros vederben megmosott húst.

Na, megvolt a nagy orosz bevonulás, de másnap mentek is tovább. Jó sok lóhere volt a csűrben. Jól tartották a lovaikat, megpakolták a szekereiket, és elmentek. Maradt még ilyen utóvédféle alakulat, akik még sokáig zaklatták a leányokat és asszonyokat, volt, aki megmenekült, volt, aki nem.

Fogolyszöktetés orosz segédlettel

El kellett menni nemegyszer ökörszekérrel Brassóba, juhokat szállítani a vágóhídra. 10—15 juhot vitt egy szekér, jött velünk egy itt maradt orosz szakaszvezető, aki össze volt barátkozva egy Szakács Mihály nevű uzoni fiatalemberrel. Úgy hozta a sors, hogy ennek a nevezett Szakács Mihálynak édestestvére hadifogoly volt. A brassói vágóhídon munkára voltak kitéve többedmagával orosz őrizet alatt. Az illető fogoly magyar katona volt, hogy hol fogták el, nem tudom. Na, de mikor a fent nevezett fogoly testvére megismerte a bátyját, az orosz szakaszvezetővel megcsinálták a tervet, hogy azon a napon kiszöktetik a foglyot, és hazahozzák Uzonba, a családjához. Úgy is történt, az uzoni orosz szabadon közlekedett a vágóhíd udvarán, és tárgyalt valamit az ugyancsak orosz őrséggel, s egy óvatlan pillanatban reaadtak egy orosz köpenyt az illető fogolyra, s a vágóhíd hátsó kapuján csempészték ki, és az orosznak volt egy lovas kocsija — valahonnan rekvirálták —, és a foglyot hazahozták Uzonba. Ma is él, gazdálkodik, szorgalmas ember, Szakács Sándor a neve. (…)

Magyar hősök — román csendőrök

1946-ban, áldozócsütörtökön, a katolikus búcsú napján, amikor egyben a hősök napja is volt, és a katolikus egyház a szentiványi egyházzal és hívekkel szokott találkozni a temetőn felül, az uzoniak az előbbiek fogadására ki szoktak menni. A mise után a hősökről is próbáltak megemlékezni. Az Uzonban lévő két csendőr próbálta megakadályozni ezen megemlékezést, és ott zavart keltettek, ami annyira ment, hogy a levegőbe lőttek. A tömeg természetesen szidta a csendőröket, és azok gyorsan az őrsre menekültek.

Akkor is voltak meggondolatlan emberek, például Kőműves Gyula, Bajka Bálint, Márkos Mihály, nekimentek az őrs ajtajának, a nép pedig az utcán szidta a csendőröket, akik a padlásra menekültek, valószínű, attól féltek, hogy betörik az ajtót, amely akkor az utcára nyílott. Ez nem történt meg, aztán a tömeg lassan eloszlott. Ezek után akkor délután és másnap a szentgyörgyi ügyészség és a csendőrök civilben és egyenruhában sok embert kihallgattak, és aki az utcán csellengett, azt is kihallgatták, s ezután más napokon is folytatták a vizsgálatot. Letartóztattak embereket, s hat hónaptól két évig terjedő büntetéssel sújtották Kőműves Gyulát, Márkost és Bajka Bálintot. A büntetettek egy része, mint Kőműves Gyula is, úgy szabadult meg, hogy megszöktek Magyarországra, s a rezsimváltozás után, amikor jött a kommunista párt, úgy jöttek haza, mivel az előbbi rezsim a mánista párt volt.

Hogy is kerültem én is bele ebbe a lázadásba?

Mint katolikus ifjú részt vettem ezen az ünnepségen. Csupán annyi volt a bűnöm, hogy a hazafelé vezető úton az őrs előtt kellett eljöjjek, valószínű, ezt látták a mánista csendőrök, és mint résztvevőt (participant la rebeliune) sok utánajárás után két hónapra ítélt el a brassói hadbíróság. Megjegyzem, az egyik csendőrnek a felesége Szotyorból (a szomszéd faluból) származott, magyar nemzetiségű volt. A csendőrök neve Bîrlan és Dumitru volt.

Szerencsére nem tartott sokáig ez a mánista rezsim, úgy tudom, sok gazemberség miatt az orosz vezetőség pakolta ki Észak-Erdélyből. Itt jegyzem meg, hogy összeszedték a piros-fehér-zöld zászlókat, és köténynek, portörlőnek s a mocsok eltakarítására használták.

Továbbá összeszedték még az itthon lévő fiatalembereket, és Szentgyörgyön lágert csináltak. Szerencsére nagy részük megszökött, és aki nem tudott megszökni, azt ismeretlen helyre vitték, és volt, aki soha nem tért haza.

Kulákvilág

Bodali Mihály a háború utáni zűrzavar közepette is a mezőgazdaságra figyelt, a románokkal, oroszokkal való súrlódások és békességkötések után azzal törődtek, amiből a falusi ember magának egzisztenciát teremt.

Ide írom — folytatja Bodali Mihály visszaemlékezését —, hogy elmentünk a brassói piacra saját terményeinket eladni. Burgonya, zöldség, állatvágásból származó hús s minden általunk megtermelt egyéb termék, és amikor hazajöttünk, a két nagy kapu le volt fehér mésszel meszelve: Itt kulák lakik, ne higyj neki!

Ez általános volt minden gazdánál, akiből kulákot csináltak.

Azután következett a kulákok dupla beszolgáltatása, termény, adó, amint előbb említettem, dupla közmunka, különböző megkülönböztetések, sokan a birtokukat önként adták oda az államnak, csakhogy megszabaduljanak a kulákság után származó tehertől.

Bodali Mihály többször és írásában több helyen nevükön nevezi azokat, akiket a falu nyakára küldtek, s …ugyanők, akit akartak, kegyelemben részesítettek, és felterjesztettek felmentésre. Erről egész regényt lehetne írni — jegyzi meg —, de szellemi képességeim már nem a tíz évvel előbbiek.

Ideírom, hogy édesapámat is felmentették a kulákság alól hosszas kérvényezések alapján, de a terménybeszolgáltatás megmaradt. Ide csatolom még a birtokomban lévő beszolgáltatási kötelezettségeket és beadást igazoló aktákat 1952 és 1953 évre:

Burgonya 6950 kg

Búza 602 kg

Zab 350 kg

Rozs 355 kg

Árpa 424 kg

Széna 550 kg

Széna 550 kg

Here- és lucernamag 79 kg.

Emlékszem, ebben a beszolgáltatásos világban az a nóta járta, hogy Nincs boldogság, nem is lesz soha, / Elvitte a demokrácia. 1946-ban a második sor még így hangzott: Elvitte a Sztálin-orgona.