Igazából még hét és fél évnél is hosszabb időszakról van szó, hiszen Kovászna Megye Tanácsa már 2008-ban elfogadta magáénak ugyanezt a zászlót, akkor éppen arra hivatkozva támadta meg a prefektúra a döntést, hogy törvény (még) nem rendelkezett a közigazgatási egységek szimbólumairól, ilyen jogszabály csak 2015-ben született. Kovászna megye zászlaja tehát valójában több mint 14 éves utat járt be, míg végül a bukaresti legfelsőbb bíróság egy hétfőn meghozott, kedden közölt jogerős ítéletben törvényesnek mondta a zászló használatát.

Érdemes kicsit elidőzni e két számnál: 14–15 év kellett Romániában ahhoz, hogy egy demokratikusan választott, minden jogszabályt betartva működő önkormányzat egy közigazgatási egység szimbólumát szabadon, törvényesen használhassa. És hét és fél év kell ma Romániában ahhoz, hogy egy érvényben levő jogszabály alapján hozott határozatnak érvényt szerezzen ugyanazon önkormányzat. Magyarán: ma Romániában hét és fél év hátrányból indul egy önkormányzat, ha olyan szerencséje van, hogy az ország eme szegletében, Székelyföldön kénytelen létezni és működni.

Érdemes kicsit számba venni azt is, hogy kik azok, akik gondoskodnak e hét és fél éves hátrányról, kik a szolgálatos akadékoskodók, jelentgetők, gáncsoskodók. Az első támadást a prefektúra intézte a zászló ellen arra hivatkozva, hogy nincs törvény, amely alapján el lehetett volna fogadni azt – öt év múlva pedig, 2013-ban a Brassói Táblabíróság meg is semmisítette az erről szóló határozatot. Szimbolikus, filmvászonra kívánkozó részlet, hogy miközben a bírák Kovászna megye zászlaját törvénytelennek ítélték, a táblabíróság épülete előtt szabadon lenghetett Brassó város ugyanúgy elfogadott lobogója. 2015-ben aztán törvény született a közigazgatási egységek szimbólumainak használatáról – ezt követően egyre-másra fogadták el a romániai települések, megyék zászlóit –, a magyar többségű önkormányzatok határozatait azonban elsüllyesztették a bukaresti kormány illetékes minisztériumában, változás csak az RMDSZ kormányra kerülésével, Cseke Attila minisztersége idején következett. Kovászna megye zászlaja is ebből a fiókból került elő, s a kormány végül elfogadta – az egyébként csak formális – határozatot. Hiába, a gáncsoskodók így sem adták fel, a szolgálatos jelentgetők pedig újabb sikert értek el, hiszen a Brassói Táblabíróság érvénytelenítette a kormányhatározatot – így került az ügy a legfelsőbb bíróságra, ahol végül mégiscsak törvényesnek találtatott Háromszék zászlaja. E kacskaringós úton azonban jól beazonosíthatók a gáncsoskodók: a Dan Tanasă-féle szolgálatos jelentgetők, fórumokban tömörülő megélhetési nacionalisták, prefektusok, de az igazságszolgáltatás székeiben, kormányzati tisztségviselők között is jól lehet látni, kihez és hogyan köthető egy-egy újabb buktató. Jól látható: a román államhatalom legmélyebb szöveteiben ott vannak mindazok a szereplők, akiknek egyik legfőbb feladata gyakorlatba ültetni egyfajta mélyállami struktúra szemléletét, mely szerint a magyarság még mindig nemzetbiztonsági kockázat Romániában, az ország eme részében pedig nem úgy érvényesek ugyanazok a szabályok, mint másutt.

Kovászna megye zászlajának története akár közös sikerünk is lehetne, mert valahol mindannyiunk győzelme, akik szülőföldünkön akarunk otthont és élhető jövőt teremteni. Győzelem mindazok fölött, akiknek legfőbb célja, hogy ne érezzük otthon magunkat itt.

Borítókép: Kocsis B. János / Kovászna Megye Tanácsa