Volt egyszer egy ablak. Ez az ablak egy házon volt. Nyitható lett volna ez az ablak, aztán csukható, ha lett volna, aki megbillentgesse rézkilincseit.
Igen ám, de ebben a házban nem lakott senki, így hát nem volt, aki rézkilincseket billentgessen, ablakot nyisson, csukjon. Pedig az ablak azért ablak. No, meg azért is, hogy ha átnéznek az üvegén, látszódjon a világ. De ez az üveg poros volt. Minek látszódjon a világ, ha nincs, aki nézze?
Állt az ablak a házon a fehér havazásban. Éppen tél volt, karácsony közeledett, más házakban nyüzsgés volt és mézespogácsa-illat. Gondolt egyet, s ráírta az üvegére:
Kedves Angyal!
Hozzál ebbe a házba valakit, bármilyen aprót is, csak hozzál! Hadd legyen, ki benne éljen, nyüzsögjön, süssön pogácsát. Hadd legyen, ki átnéz rajtam világot nézve, billentgesse a rézkilincseimet, nyisson, csukjon engem.
Míg írta a levelét, térdig érő hó nőtt a földre, aztán másnapra elolvadt. Teltek a napok, nőttek és olvadtak a havak. Az ablak már kívülről fújta, hogy:
– A karácsony akkor szép, mikor fehér hóba lép...
Végül valóban karácsony ideje lett: mély havú, mély álmú éjszaka. A ház előtt megállt egy angyal. Az ablakig lépkedett, s lebegő köntöse zsebéből elővett egy gyufaskatulyányi dobozt, kibontotta a recsegős-fényes papirosból, s előengedett belőle néhány pöttöm, mozgó valamit. A pöttöm, mozgó valamik bementek az üres házba, lebogozták hátukról a mézeskalácsmorzsákat, az asztalra tették, tálba, gyertyát gyújtottak, majd nyüzsögni, szőni, sodorni kezdtek, kalimpáltak kezükkel, lábukkal, s máris rátekerték pókszálukat – mert mondanom sem kell, pöttöm pókok voltak – az egyik rézkilincsre. Aztán egy másik pókszálat a másik rézkilincsre, az összesre, majd húzták a szálat, billentgették a kilincseket. A legapróbb pókok pönögtették a szálakat, mint a hárfán a húrokat, olyan szépen muzsikáltak. Épp azt muzsikálták, hogy:
– A karácsony akkor szép, mikor fehér hóba lép...
Az ablak nemrég még mély álmú fejébe alig fért bele ez az egész: hogy billentgetik a kilincseit, hogy mézeskalácsillat, nyüzsgés, szép muzsika. Alig értette, mi történik, csak azt érezte, hogy nyílik.
– Álmodom – szólt hunyorogva, nyekeregve.
Később a pókok behúzták szálukon a kilincset, akkor azt érezte, hogy csukódik.
– Nem álmodom – mondta szemét kerekítve.
Nyílott, csukódott, mint egy igazi ablak.
– Elhozta, elhozta az angyal, amit kértem!
Juhhéééé! Lettek lakói a háznak, de jó! Pók-lakók, lók-pakók, juhhhéééé! – és fényesre kacagta magát az ablak.
A pókok pedig leültek az ablakpárkányra, eszegették a mézespogácsát, nézték a világot az ablakon keresztül. A látott világban pedig nagy hó volt, benne angyallábnyomok.
