Karácsony után a világ újra visszatér a régi kerékvágásba. Lejárt az ünnep. Ettünk, ittunk, együtt voltunk. Ajándékoztunk, örültünk, szerettünk. És igét is hallgattunk: több istentiszteleten részt vettünk, úrvacsoráztunk. De vajon beérhetjük ennyivel? Vajon mindez elegendő a következő karácsonyig? Vajon tényleg csak ennyi lenne karácsony ünnepe, amely, ha lejár, újra ingadozhat hitünk a mindennapok nehézségei miatt?

A válasz egyértelműen nem. A karácsony sokkal több, mint ideig-óráig tartó szeretet­özön. Hiszen Krisztus megjelent. Itt van közöttünk. Most már végérvényesen láthatóvá lett, és kinyílt az ajtó a menny felé. Őbenne elkészült az út Isten gazdagsága felé, elkészült a híd, amely összeköti az embervilágot Isten világával.

Ez az, amit Pál apostol így foglalt össze: „megjelent Isten üdvözítő kegyelme”. Amit karácsonykor megérthetünk, az a kegyelem. Nem arról van szó, hogy a Mindenható könyöradományt adott volna, nem azért lépett, mert megesett a szíve rajtunk, hanem mert szeretett. A kegyelem mozgatórugója nem a szánalom, hanem a szeretet. A különbség óriási. Lehet, hogy a végeredmény nagyon sok esetben ugyanaz, mégis a háttérben egészen más van. Valakinek ajándékozunk, mert szeretjük, valakinek pedig azért ajándékozunk, mert szánakozunk rajta. Elképzelhető, hogy ugyanazt a játékot, cipőt, ruhát ajándékozzuk a gyermekünknek, és annak, aki szegény körülmények között él. Az egyik csak azért kap tőlünk valamit, mert rászorul, a másik pedig azért, mert fontos nekünk. Amíg a szánakozás esetében csak annyit adunk, amiről úgy gondoljuk, hogy nem fog hiányozni, a szeretet esetében mindent hajlandóak vagyunk odaadni. Isten kegyelmét is a szeretet mozgatta, mert Ő hajlandó volt értünk mindent odaadni, mert fontosak vagyunk neki.

Ezt nagyon komolyan kell venni. Karácsonykor Isten üdvözítő kegyelme jelent meg! Gondoljunk csak bele, mit jelent ez: egyrészt az életünknek nincsen vége a halállal. Milyen óriási dolog ez, hiszen mennyi, de mennyi félelmet elvesz rólunk. Másrészt már itt a földön élhetünk jobban, élhetünk másként. Megtörténhet a csoda, hogy tudunk uralkodni magunkon. A házastársunknak, a gyermekeinknek, barátainknak  akkor is tudunk rendesen válaszolni, ha egyébként úgy gondoljuk, most erre nincs időnk, ehhez nincs kedvünk. Isten ezt a lehetőséget, ezt az igazi csodát hozta el Jézus Krisztusban.

Pál apostol a hálának nagyon érdekes formáját adja elénk. Azt, hogy az életünkben rajzolódjék ki a hála. Nem csak arról szól, hogy van bennem valamilyen felemelő, ünnepi érzés, hogy milyen jó mindez, hanem konkrét következménye van a mindennapjaimban. A kegyelemnek következménye van az életemben, hiszen ez a kegyelem nevel engem. Arra nevel, hogy józanul éljek a világban. Úgy, hogy ne ragadjon el engem ennek a világnak a felfordulása, hanem meg tudjam tartani magam józanul. Valahogy úgy, mint Andris, aki egy jól nevelt fiú volt, mégis egy banda tagja akart lenni, ám bátorságpróbát kellett azelőtt tennie: el kellett lopnia egy csokoládét egy öregember boltjából. Eleinte vonakodott a feladattól, a társai azonban nyaggatták őt:

– Akarsz te igazán a mi bandánkhoz tartozni? Ennyi bátorság sincsen benned? Ennyire gyáva vagy?

Mígnem meggyőzték Andrist. A többiek elterelték az öreg elárusító figyelmét, és füzeteket vásároltak, az elárusító még cukorkával is megajándékozta őket. Andris könnyedén ellophatta a csokikat, melyeket a többiek elfogyasztottak, de ő szörnyen érezte magát a történtek miatt. Másnap a tanítás lejártával elment az üzletbe és három csokoládé árát tette le a pultra. Az idős bácsi elvette a pénzt, és kérte, hogy vegye el a pénzéért járó csokikat, mire Andris ezt válaszolta:

– Azokat már tegnap elvettem, muszáj volt megtennem, bátorságpróba volt.

Az öregember rámosolygott és ezt mondta:

– A bátorságpróbát ma teljesítetted.

Milyen nehéz hát ebben a világban józanul élni, vagyis figyelemmel lenni arra, hogy mindig józanul cselekedjünk.

A megjelent üdvözítő kegyelem éppen arra nevel minket, hogy igyekezzünk megmaradni azon az úton, amelyet Jézus nyitott meg előttünk. Jézus erről az útról azt mondta, hogy ez az út keskeny, amelyen nem könnyű megmaradni. Mi mégis hálából a kegyelemért induljunk el rajta. Ámen!

Pál Orsolya V. éves teológus

(Elhangzott karácsonykor a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban)