Az angyal létezik, de karácsonykor az emberek is megajándékozhatják egymást — mondta csipetnyi tíz esztendejével szenteste Annácska, s belépett otthoni birodalmába, észervétlenül összeszedte az általa készített, illetve vásárolt, gonddal becsomagolt és névre szólóan megjelölt ajándékokat, majd tovább surrant a másik, feltűnően kivilágítatlanul maradt szobába, ahol természetesen már várakozott a díszes fenyő.
— Jött, megjött — lelkendezett kipirultan, sejtetve kissé, hogy ő már tudja, mi és hogyan történik angyaljárás idején, de azért még gondosan ügyelt a látszatra is; s talán e gyermekes játékon túl még maga is tényleg bízott benne, hogy valahonnan tényleg betoppant egy jósággal feltarisznyált lény. Annácska tehát életében most először angyalkodott maga is, persze, ettől még lelkendezve bontogatta és osztogatta az ünnep emléktárgyait, ám ahhoz már semmi kétség nem fért, hogy az igazi angyal ezúttal ő maga volt. Hiszen nyakékkel és karkötővel lepte meg anyját és távolból hazatérő nagynénjét, s hogy ezt az estét örökre beírja ámult apja lelkébe, neki egy angyalkát rajzolt és illesztett keretbe bájjal, utánozhatatlan gyermeki leleménnyel. Korábban persze félreérthetetlen érdeklődéssel fordult hozzá, megkérdezve tőle, csak úgy, szereti-e általában a képeket... Mosolygós angyalka nézett tehát szembe mindennel és mindenkivel, s aztán a csendes éjben könnyedén, légiesen átsuhant a kopott foltok felett fehér ruhájában, szőke hajával és kék szemével...
Karácsony misztériuma mindig hoz valami újat — a születés mindenkori nagyszerűségét, szikrát, „szerencsét, szerelmet, forró kemencét" —, ezüstpapírba csomagoltan mindig lapul valami picike, rejtett hajtómű. Hogy az utolsó pillanatban tétova hópermettel színezett ünnep után is lehessen tovább menni, fehérben. Hogy új esztendő küszöbén szólhassunk az előbb már idézett Nagy Lászlóval: „adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet"...
